tegnap nem írtam bejegyzést! azaz tulajdonképpen tegnapelőtt nem, mert akkor csak a címet (és automatikusan a dátumot) írtam fel, s elaludtam idő előtt, aztán másnap délelőtt fejeztem be a blogbejegyzést, mintha... ahhoz képest "tegnap" írtam volna... aztán este megint előbb elaludtam, pedig a Nóra ment a Vígszínházból, a nagyszerű 2005-ös Eszenyi-féle... de akkor már ágyban voltam, pedig milyen remek téma lehetett volna; egy igazi modern quasi-mai darab... hiába, elaludtam... s így kimaradt egy "nap", egy "vonás" azaz "linea"... De miért is olyan fontos ez nekem, hogy egy nap se maradjon ki?! Hogy: "nulla dies sine linea"... , ahogy a mottómban kijelöltem a blogom tervét, célját - szerénytelennek tűnik az analógia, mégis... amikor a Picasso tárlatvezetésen ecsetelte a vezető, hogy a Muskétás... festése körül, milyen elszántan, minden nap megcsinált egy festményt az agg mester, hogy ezzel mintegy jelt adjon magáról, arról, hogy él... lásd korábbi bejegyzésem erről..., muszáj volt erre az én saját elszántságomra gondolni, amivel ha törik, ha szakad, minden nap valami jelet akarok hagyni! Igen: ez a lényeg: jeleket hagyni.
emberek csak úgy eltűnnek, épp tegnap jutott eszembe valaki, hogy jóideje nem láttam... vannak, akiket végleg nem, kikopnak, kikopunk az életből. Igen, eltűnnek emberek, egyik napról a másikra. szinte észrevétlen, a feledésbe...
"Talán eltűnök hirtelen mint erdőben a vadnyom,/elpazaroltam mindenem, miről számot kéne adnom...." (?)
A napokban Szegeden leültem egy padra, s pont mellettem a Közéleti Kávéház plakátja, míg vártam lányom, elolvastam a programot, s látom, volt tanítványom: B.E. iró-újságíró szerzői estje lesz e hónapban. Mondom érkező lányomnak, hogy el kellene mennem, s kicsit viccesen és talán meggondolatlanul hozzáteszem, hiszen ő az, aki gondoskodik a halhatatlanságomról. U.i. egy párszor már emlitést tett rólam, mint magyar tanárjáról, most legutóbb is, a Marosvidékben, a Dégi szinészre emlékező írásában, mint Örkény-nyel beoltó magyar tanárjáról, Dégi Tótékbeli postás szerepét felidézve... Lányom arca kicsit elkomorult, és megjegyezte kissé rosszallóan: "mindenkinek saját magának kell gondoskodni a halhatatlanságáról."
Hát igen. Ez igaz. De mégis csak a másokban hagyott nyomok számíthatnak. Tehetnek "halhatatlanná" ? Viszonylag... Amíg emlegetnek..
És igazán nem is a tanítványokban;
hanem éppen a gyerekünkben élhetünk tovább:
Ahogy Shakespeare is mondja: "A kaszással, ki holnap elragad, / Csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad." Bár, ha biológialig (ill. genetikailag) nézzük, örökítő génjeink, 50%-át adhatjuk át nekik... De ez száraz matematika. Az élet továbbadása több, és más. Szent ügy. Csoda. Ajándék. S az ember a gyerekének igyekszik továbbadni... magát..., s amit tud, tapasztalt... mindent. ("beszéld el fiaidnak...")
Persze az meg külön ajándék, mikor látjuk, mi többet "tanulhatunk" tőle, mint ő tőlünk. Eleve.(Mint ahogy az is öröm, ha olykor a tanítvány túlnő mesterén.) Ha gyerekem írásaiban - ha nem is referenciálisan - jelenik meg az "anya" alakja, aki inkább megmosolyogtató, humoros, néha groteszk figura, de - érzem- szeretettel ábrázolt. Én is jót mosolygok rajta, nem is tudom a sírástól vagy a nevetéstől könnyes szemekkel..., de mindenképp hálával. (Azért se haragudtam, sőt, ha a tanítványaim parodizáltak; az is egyfajta figyelem jele volt.)
Amúgy meg, hogy kiben milyen nyomokat hagyunk nem mindig rajtunk múlik.
Annyi aspektusunk van, és annyiféle aspektusból nézhetnek.
De legjobb belátásunk szerint kell/ene élni, és igyekezni jó nyomokat hagyni...
aliz2. :: 2008. máj. 17. 21:20 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: blogíras, irodalom, JOZSEF, lanyom, szineszek, szinhaz, tanitas, vers
