nem tudom, mi történt ma... olyan sokan kerestek telefonon - és találtak is, mert hogy itthon voltam... régi barátném, még kezdő tanárkoromból kolleganő, aki már rég a fővárosba költözött, hagyott is üzeneteket korábban, de minthogy hivatalból megváltoztatták az üzenetrögzítés mikéntjét, és levették - sajnálatomra is - az általunk, pontosabban kislányom (mert akkor még általános iskolás) kedveshangú, könnyed, szívélyes üzenetét, hogy nem vagyunk itthon, hagyjon üzenetet és a lényeg, hogy : puszi a világnak. Legtöbben vagy elnevették magukat, de legalábbis jókedvvel és felszabadultan hagytak üzenetet, kivéve szkeptikus unokabátyámat, aki azért az egész világnak nem volt hajlandó puszit adni... nos kicserélték az üdítő kislányhangot egy morózus férfiéra, ami megzavarta barátnémat, aki azt hihette, hogy férfi került a házhoz..., vagy már nem a miénk a telefon? Nos, ma sikerült mégis beszélnünk, bár közben a mobilomon egy elég gubancos hivatalos ügyet intéztem, hívott egyetemi éveim barátnéja is... meg az unokabátyám Kanadából... meg én is kezdeményeztem beszélgetéseket... felhívtam volt gimnáziumi osztálytársam, lányom anyósát, no és persze-persze lányom is, többször is, de ez nem újdonság:) a legérdekesebb észrevételeim a régi barátokkal folytatott ritka beszélgetések kapcsán az volt, hogy nem változunk, mármint a beszédünk, a stílusunk, az attitűdjeink, az egymáshoz fűző érzéseink, gondolataink. Fura. Eltelhetnek évtizedek és a lényegünk megmarad. És a relációink is. De már biztos nem így nézünk ki (kívül): mint anno a gimi udvarán két tanítási óra közt, egy virágágyáson ülve... ki érti ezt? És azért valószínű belül is változunk (romlunk, mert jobban előjönnek az eredendő tulajdonságaink, és túlzásában, minden "rossz"-szá válik... Unokanővéremmel "kórusban" dicsérgettük lányomat, szuperlatívusban, - én kicsit hitetlenkedve is, hogy hogy' is lehet nekem ilyen lányom, mire unokanővérem: "te is pont ilyen voltál!" (ilyen...voltam...hm...)

aliz2. :: 2010. nov. 15. 23:55 ::

 nem csodálom, hogy Monet le akarta festeni a roueni székesegyházat különböző időkben és megvilágitásban ,s le is festette több mint 30 képen

mert minden változik, méghozzá pillanatok alatt...a fényviszonyok, ami minden látványt meghatároz

mig festett egy képet , közben is változhatott (ezért is állitólag több vásznon dolgozott egyszerre...villámgyorsan ...s később a memóriájára hagyatkozott)

örök versenyfutás ez, még az impresszionistáknál is...egyetlen impressziót adekvátan visszaadni

mert az impresszió csak egy pillanat,,,

miért jutott ez eszembe?

ma le akartam fotózni közelebbről is ezt a vöröslő fát, pillanatok alatt meghiúsult, mert egy pillanat alatt megváltozott minden, már nem fénylett a fa  második exponálásnál ugyanúgy...:(

 hááát... csapnivaló...

nekem sokkal jobb volt a kéztartásom a hegedűn, 

viszont kétségtelen, hogy nem én találtam fel a relativitás elméletét :(

 V kivágású pulóver, csak 1995 ft, több szinben is van a kiírás szerint, de én ehhez a világosdrapphoz ragaszkodnék

Csak a próbafülkébe jövök rá, miért...

Szinte ugyanilyenem volt egyetemista koromban, szinre és fazonra is.(Csak én voltam benne jóval karcsúbb) Twist pulóvernek hivtuk (akkoriban volt divatos, modern tánc a twist)

A pulóver is nagyon divatos volt, olyannyira, hogy egy kollégiumi szobatársam , másodikban, el is kérte kölcsön egy pesti útjára, (titokzatosan azzal érvelve, hogy olyan helyre megy , ahol  mindenki ilyenben van - muszáj neki is. Fanyalogva bár, de persze hogy kölcsönadtam

Most meg megvettem egy majdnem ugyanilyet!

/A régi úgyse jönne rám, ha meg is lenne

a fotó 1962-es...pont 60 éves)

a szobatársam . persze visszaadta, node azóta vagyis 60 éve, sok viz lefolyt a Maroson, Tiszán, Dunán...

csak a pulóverdivat maradt  ezek szerint - vagy inkább jött vissza)

 ülök a napon

egy utcai padon

de alig van melege, ereje

igy november közepe fele

itt a tél, amikor már le se ülhetünk utcai padokra

s amúgy is mindjárt este van

pedig még csak délután