nem tudom, mi történt ma... olyan sokan kerestek telefonon - és találtak is, mert hogy itthon voltam... régi barátném, még kezdő tanárkoromból kolleganő, aki már rég a fővárosba költözött, hagyott is üzeneteket korábban, de minthogy hivatalból megváltoztatták az üzenetrögzítés mikéntjét, és levették - sajnálatomra is - az általunk, pontosabban kislányom (mert akkor még általános iskolás) kedveshangú, könnyed, szívélyes üzenetét, hogy nem vagyunk itthon, hagyjon üzenetet és a lényeg, hogy : puszi a világnak. Legtöbben vagy elnevették magukat, de legalábbis jókedvvel és felszabadultan hagytak üzenetet, kivéve szkeptikus unokabátyámat, aki azért az egész világnak nem volt hajlandó puszit adni... nos kicserélték az üdítő kislányhangot egy morózus férfiéra, ami megzavarta barátnémat, aki azt hihette, hogy férfi került a házhoz..., vagy már nem a miénk a telefon? Nos, ma sikerült mégis beszélnünk, bár közben a mobilomon egy elég gubancos hivatalos ügyet intéztem, hívott egyetemi éveim barátnéja is... meg az unokabátyám Kanadából... meg én is kezdeményeztem beszélgetéseket... felhívtam volt gimnáziumi osztálytársam, lányom anyósát, no és persze-persze lányom is, többször is, de ez nem újdonság:) a legérdekesebb észrevételeim a régi barátokkal folytatott ritka beszélgetések kapcsán az volt, hogy nem változunk, mármint a beszédünk, a stílusunk, az attitűdjeink, az egymáshoz fűző érzéseink, gondolataink. Fura. Eltelhetnek évtizedek és a lényegünk megmarad. És a relációink is. De már biztos nem így nézünk ki (kívül): mint anno a gimi udvarán két tanítási óra közt, egy virágágyáson ülve... ki érti ezt? És azért valószínű belül is változunk (romlunk, mert jobban előjönnek az eredendő tulajdonságaink, és túlzásában, minden "rossz"-szá válik... Unokanővéremmel "kórusban" dicsérgettük lányomat, szuperlatívusban, - én kicsit hitetlenkedve is, hogy hogy' is lehet nekem ilyen lányom, mire unokanővérem: "te is pont ilyen voltál!" (ilyen...voltam...hm...)

aliz2. :: 2010. nov. 15. 23:55 ::