féltett dokumentum, 1944-ből, március 17...apámtól, a bori munkaszolgálatból

az utolsó "életjel" tőle

(a Levéltárból kaptam évtizedekkel ezelőtt, egy paksamétában, amiben anyu összeszedte a hadigondozási kérelméhez iratokat,,,)...

ceruzával irt, el is halványodott, azaz ez egy fotó fotója, ezért ideirom a szöveget...

semmi panasz, csupa kedvesség, közvetlenség, és szeretet, hányan vannak megnevezve! (anyu: (Dusikám) nagymama(anyós), anyukája(anyu anyósa) , én meg anyósaik unokája....Laci (az öccse),Erzsi (nagynénim, aki eredetileg főbérlője volt, s ő hozta őket, a szüleimet tulajdonképpen). és utólag: a többiek =feltehetően anyu testvérei, sógora, sógornője, gyerekeik...) s aláirva: Karcsi....

és mennyi elhallgatás (magáról csak az olvasás,az irodalom, a filozófia szeretete,...(

szívfacsaró... testamentum

szomorú és/de igaz

sajnos nem én irtam (Vörösmartyhoz, Kölcseyhez, Adyhoz... váteszeinkhez)...bár egy majdnem- kortárs -s mindig irigyelt költőnő - (nem véletlen, csak két évvel bölcsebb))

nap mint nap látom, élem - egyre inkább ....

újra Makón, a Koronai ebéd után, a tűző napsütésben a Makovecz féle kényelmes -ágynak is beillő -padon "napozok".

Egy egyéves kisgyerek totyog el előttem hadonászva-integetve-örülve, hogy tud járni,

két nő beszélget a szomszéd padon (egymással és egyikőjük minden elhaladóhoz szól valamit, ez a törzshelye és mindenkit ismer),

járáskönnyitő guruló kiskocsival jön valaki, anélkül nehezen mozogna, egy éve még sokkal fiatalabbnak tűnt és főleg egészségesnek, egy házaspár várja már a padon, leül közéjük apró , bizonytalan lépteivel, beszélgetnek...

más nincs is a közelben; csak a csend, nyugalom, és a verőfény, a lábam alatt is, a vörös kövezeten, a lábamon az új csizmám (azt bizony nem kaptam itt Makón, ahhoz Pestre kellett elmenni) - mellette a mostanság már mindenütt lehulló, sárgásbarna elszáradt levél.

Mégis csak ősz van. De szép...

aliz2. :: 2010. nov. 14. 23:40 :: 4 komment ::

nem tudom, mi történt ma... olyan sokan kerestek telefonon - és találtak is, mert hogy itthon voltam... régi barátném, még kezdő tanárkoromból kolleganő, aki már rég a fővárosba költözött, hagyott is üzeneteket korábban, de minthogy hivatalból megváltoztatták az üzenetrögzítés mikéntjét, és levették - sajnálatomra is - az általunk, pontosabban kislányom (mert akkor még általános iskolás) kedveshangú, könnyed, szívélyes üzenetét, hogy nem vagyunk itthon, hagyjon üzenetet és a lényeg, hogy : puszi a világnak. Legtöbben vagy elnevették magukat, de legalábbis jókedvvel és felszabadultan hagytak üzenetet, kivéve szkeptikus unokabátyámat, aki azért az egész világnak nem volt hajlandó puszit adni... nos kicserélték az üdítő kislányhangot egy morózus férfiéra, ami megzavarta barátnémat, aki azt hihette, hogy férfi került a házhoz..., vagy már nem a miénk a telefon? Nos, ma sikerült mégis beszélnünk, bár közben a mobilomon egy elég gubancos hivatalos ügyet intéztem, hívott egyetemi éveim barátnéja is... meg az unokabátyám Kanadából... meg én is kezdeményeztem beszélgetéseket... felhívtam volt gimnáziumi osztálytársam, lányom anyósát, no és persze-persze lányom is, többször is, de ez nem újdonság:) a legérdekesebb észrevételeim a régi barátokkal folytatott ritka beszélgetések kapcsán az volt, hogy nem változunk, mármint a beszédünk, a stílusunk, az attitűdjeink, az egymáshoz fűző érzéseink, gondolataink. Fura. Eltelhetnek évtizedek és a lényegünk megmarad. És a relációink is. De már biztos nem így nézünk ki (kívül): mint anno a gimi udvarán két tanítási óra közt, egy virágágyáson ülve... ki érti ezt? És azért valószínű belül is változunk (romlunk, mert jobban előjönnek az eredendő tulajdonságaink, és túlzásában, minden "rossz"-szá válik... Unokanővéremmel "kórusban" dicsérgettük lányomat, szuperlatívusban, - én kicsit hitetlenkedve is, hogy hogy' is lehet nekem ilyen lányom, mire unokanővérem: "te is pont ilyen voltál!" (ilyen...voltam...hm...)

aliz2. :: 2010. nov. 15. 23:55 ::

 nem csodálom, hogy Monet le akarta festeni a roueni székesegyházat különböző időkben és megvilágitásban ,s le is festette több mint 30 képen

mert minden változik, méghozzá pillanatok alatt...a fényviszonyok, ami minden látványt meghatároz

mig festett egy képet , közben is változhatott (ezért is állitólag több vásznon dolgozott egyszerre...villámgyorsan ...s később a memóriájára hagyatkozott)

örök versenyfutás ez, még az impresszionistáknál is...egyetlen impressziót adekvátan visszaadni

mert az impresszió csak egy pillanat,,,

miért jutott ez eszembe?

ma le akartam fotózni közelebbről is ezt a vöröslő fát, pillanatok alatt meghiúsult, mert egy pillanat alatt megváltozott minden, már nem fénylett a fa  második exponálásnál ugyanúgy...:(

 hááát... csapnivaló...

nekem sokkal jobb volt a kéztartásom a hegedűn, 

viszont kétségtelen, hogy nem én találtam fel a relativitás elméletét :(