"Olaszországban, Bolognában készült a kép, az öcsém, Andris és a bátyám, Misi van rajta a feleségével. Az 1970-es évek végén készülhetett a kép. Akkor nekünk még nem adtak útlevelet, hogy külföldre menjünk. A bátyám Bolognában élt. Öcsémen (jobboldalt) világos öltöny van, mellette Júlia sógornőm, a felesége. Ő egy Marosvásárhely melletti faluból való. Baloldalt van a bátyám, mellette Clara Maletti, a felesége. Lehet, hogy kirándultak, és meglátogatták a bátyámat. Nekem küldték a képet, rá van írva: 'Juci'. Örökké küldenek mindenről képet. Nagy volt a korkülönbség közöttük, de nagyon jól egyeztek. A bátyám 1909-ben született, a születése előtt három héttel halt meg a nagyapám, ezért is lett ő Mihály, mint a nagyapám. Misi mindenképpen orvos akart lenni, és huszonhárom éves volt már, mire apám végre beleegyezett. Akkor Misi elment Olaszországba. Öt év alatt lerakta a hat évet, de húzta az időt vagy nyolc évig, mondta, hogy a kórházban kell csinálni ezt meg azt, mert közben beleszeretett a sógornőmbe, aki akkor érettségizett. A sógornőm katolikus. Egy Bologna melletti kisvárosban volt patikus az apja, jómódú ember volt. Misi minden héten bérelt autót, s lement oda. Mondta apukának, hogy megszeretett egy lányt, és hogy elveszi. Apuka azt mondta, nem baj, ha nem zsidó, hogyha rendes családból való és rendes lány, kifogása ellene nincs, de jöjjön haza, érvényesítse a diplomáját, s aztán visszamegy. 1938-ban házasodtak össze Bolognában. 1939-ben Misi és Clara ideköltöztek Olaszországból Marosvásárhelyre. Carlo, a Misi fia 1946-ban született. A bátyáméknak 1947-ben sikerült megkapniuk a papírokat, és végleg Bolognába, Olaszországba költöztek, Clara szüleihez, aztán a központban vettek egy nagyon szép házat. Az apósa patikája mögött csinált egy rendelőt, ott rendelt valameddig, de nem sebészkedhetett, amíg nem lett olasz állampolgár. Nagyon jól ment a rendelés. Aztán megtudta, hogy Bolognában nem vonatkoznak rá az olasz törvények, és a kórházban lehet sebészkedni. Aztán meggondolta, és abbahagyta a sebészetet, mert már olyan jól ment neki a belgyógyászat. Délelőtt dolgozott valahol, délután pedig a belgyógyászaton volt, a városháza épületében, az emeleten volt a rendelő. 1994-ben kapott egy infarktust, és meghalt. 

Andrist 1942-ben beidézték munkaszolgálatra, behívták Máramarosszigetre. Onnan Mauthausenbe, majd Günskirchenbe vitték koncentrációs táborba. A koncentrációs táborban komiszak voltak Andrissal, éppen úgy, mint mindenhol, de volt, amikor már kicsit enyhült a helyzet, és volt olyan kisebb hely, ahol őt tették főnöknek. Miután Andris hazajött, a Mestitz bútorüzlet, azt hiszem, még működött. A malom is megvolt az államosításig, 1948-ig, de másfél évre rá rekvirálták, Andris írta alá és adta át. A bútorüzletet 1949-ben rekvirálták [lásd: államosítás Romániában]. Akkor aztán valami más után kellett nézzen, amiből megél. Minden állásból kirakták, miután megtudták, hogy kinek a fia. De azután könyvelt, és mindenfélét kitalált. Először gyerekeknek fából játéklovakat csinált. Azután nem tudom, hogy az ő ötlete volt-e vagy egy könyvkötőé, hogy vállalatoknak rendezze az iratait, és azt be is kötötték. Mert rendszerint nem voltak rendezve az iratok úgy, ahogy kellett volna, és ez nekik nagyon bevált, egyik cég hívta a másik után. 1950-ben megnősült, elvette Kiss Júliát, aki református volt. Andris az 1950-es években kérte Olaszországba a kitelepedését. Mi úgy beszéltük meg Andrissal, hogy mi is elmegyünk, először odamegyünk a bátyámékhoz, és aztán meglátjuk. De mivel Andrisék már hárman voltak, s Misi apósáékhoz mentek, hát nem mehettünk egyszerre. 1960-ban megkapta a papírokat, és kimentek Bolognába. Az én uram nem akart menni, mert azt mondta, nyolc évig volt fogságban [az első férjről, Schönbrunn Jenőről van szó], s nem megy, eleget volt távol itthonról. Ezért maradtam én itthon, pedig mindenik barátnőm azt mondta, hogy én leszek az első, aki elmegyek. Misi ott volt Bolognában, és Andrist mindennel ellátta: lakással várta. Vagy két hónap után Andris egy motorbicikligyárban kapott könyvelői állást, s ott megtalált egy olyan számítási hibát, amit két éve kerestek. Nagy megbecsülésben volt része, és jó pénzt kapott. Olaszországban akkor volt a hidegháború, és azt mondta, hogy nem marad ott. Nem maradt annál a cégnél, csak tíz hónapig, mert jelentkezett Amerikára és Kanadára, hogy bevándorolna. Azt mondta, amelyik hamarább jön, oda megy. Szerencsére Amerika jött hamarább. 1961-ben Minneapolisba mentek. Még most is könyvel, volt egy könyvelési irodája otthon. Dolgozott neki még két nő (nem voltak zsidók), akik járták a vállalatokat, és csak akkor mentek hozzá, ha valami sürgős volt. Júlia a zsidósághoz mindig tartott, inkább elment Andrissal a templomba, mikor Andris járt, viszont a református templomba nemigen ment. Aztán egy idő után nehezebb volt Andrisnak a járás, most már nem jár templomba."

részlet Scheiner Mesznitz Julia interjújából, Centrópa ---nagyapám utestvérének unokája ő is) illetved unpóokjái ő is, mert itt a testvéreiről van szó!

A Köteles Sámuel utcai lakásunkban készült a kép 1955 után, karácsonykor. Volt négy szoba, s a négy szobában négy család lakott. A második sorban balról az első én vagyok (aki áll). Mellettem az unokaöcsém felesége, Deutsch Éva és az ura, Deutsch Gyula. A második sorban jobbról a második, az a jóképű fiú, végre megkapta az egyik szobát, és megnősült. Egy román kislányt vett el, Lianát (jobbról az első), aki úgy beszélt magyarul, mint mi. A fiúnak egy magyar szappangyáros volt az apja, Brechnernek hívták, azt hiszem, német származású lehetett. Az első sorban az első baloldalt csak egy látogató, mellette az első uram. Az ölében egy barátnőmnek a kislánya van. A gyerek biztosan ebédre volt nálunk. Mellettük az András felesége, Júlia Pocok 'úrral', a gyerekével az ölében, s aztán András, az öcsém. 1960 tavaszán Andrásék elmentek Olaszországba. A nő, aki az állát támasztja, Júlia anyja.

Schönbrunn Jenővel, az első férjemmel egy motorosbálon ismerkedtünk meg. Az öcsém nagy motoros volt, és benne volt a szervezőségben, s az Apolló vendéglő nagytermében rendezték a bált. Jenő odajött, és leült mellém. Volt már egypár légkör benne (be volt egy kicsit csípve), akkor jött haza az orosz fogságból.

1950-ben mi csak a városházán esküdtünk meg. Auschwitz után nem bírtam gyereket kihordani, már hetedik hónapos voltam, amikor elvetéltem. Júlia, András felesége két hónap különbséggel volt állapotos Pocokkal. A gyerekük, Mestitz István, Pocok 1955-ben született, őt reformátusnak keresztelték, és annak tartja magát. Ő olyan, mintha egy kicsit az én gyerekem is lenne. Bubáék, ahogy [Deutsch] Gyulát neveztük, közben építettek házat, s aztán elköltöztek. Amikor elköltöztek, András feleségének, Júliának az anyja költözött abba a szobába. A konyha közös volt, de mindenki külön főzött. Mindig valaki volt a soros: az egyik pucolta a kályhát, a másik mosogatott, s a harmadik főzött. Mindig csúfoltak, mert mikor mentem a konyhába, mondtam, hogy 'Na most félre a kályhától, mert jövök én'. Például ha valaki ment ki vacsorázni vagy ebédelni, mondta: 'Na, jösztök ti is?' Aki akart, az jött, aki nem, az maradt, de általában mindig együtt ettünk. Mindig együtt ünnepeltük a születésnapokat, adtunk egymásnak ajándékokat is. A zsidó és a keresztény ünnepeket nem tartottuk. Egyedül karácsonykor, Pocok, az öcsém fia miatt állítottunk karácsonyfát. A kommunista ünnepeket egyáltalán nem ünnepeltük a kötelező utcai felvonuláson kívül. A május elsejét volt úgy, hogy megünnepeltük, de csak komédiázásból. Egyszer elmentünk Jenővel vacsorázni nem tudom, hova, és korábban jöttünk haza, és láttuk, hogy minden el van sötétítve, mindenki alszik már. Bejöttünk, és egyszer csak felgyúlt a villany, és kézen fogva bejöttek és körbetáncoltak minket, mint a bolondok. És közben énekelték, hogy 'Föl, föl, ti rabjai a földnek?' [Ez az Internacionálé első sora. -- A szerk.]. Azért csinálták, mert ugrattak. Amikor leálltak, körülnéztünk, s láttuk, hogy a mi szobánk fel van díszítve. Hát majd meghaltunk a nevetéstől. Volt egy rökamié, egy vitrin és utána egy másik rökamié. Volt anyukának egy olyan horgolt kézimunkája, ami két galambot ábrázolt. Hát a két galamb fel volt téve a vitrin fölé, alatta piros papír, hogy jobban látszódjon. A vitrin előtt volt egy asztal, leterítve piros takaróval, és víz és pohár rajta, hogyha valaki beszédet mond, legyen. Én megágyaztam, mielőtt elmentünk volna, hogy ki tudja, milyen későn jövünk haza, s ne azután kelljen ágyazni. Az ágyon fel volt hajtva a paplan, és a lepedőn ezer gombostűvel feltűzve, piros papírból kivágva románul és magyarul, hogy 'Éljen május 1!'. Ki voltak vágva a betűk is és a szám is, és betűzködték az ágyunkba. Még valami a párnán is volt. És pontosan ugyanaz volt a Jenő ágyán is. Ebből egy olyan mulatás lett, hogy reggel hatig mulattunk. Nagyon jól voltunk.

1960

Ez a kép azután készült, miután a Köteles Sámuel utcai lakásunkból kiköltöztettek. Itt az új lakásban vagyunk az első urammal,

Nyolc évig volt fogságban valahol Ukrajnában. Ő [maros]vásárhelyi származású zsidó, nem sokat tudok a családjáról. A háború előtt fogtechnikumot végzett, és dolgozott is. A fogságban rájött, hogyha tud oroszul, akkor jobb dolga lesz, és beiratkozott egy antifasiszta iskolába, amit ott tartottak. Milyenek az oroszok, hát azt mondták neki, hogy ha ő fogász, akkor fogorvos, s ha fogorvos, akkor orvos, s akkor az orvosokhoz tették egy kórház vezetőjének. Amikor hazajött a fogságból, ő beiratkozott volna rögtön a pártba -- miután Oroszországban elvégezte az antifasiszta iskolát --, de nem vettek fel senkit a pártba, akkor be volt zárva a párt ajtaja. Ő kérte a [maros]vásárhelyi klinikán, hogy vegyék fel. Megmondták, hogy fel is veszik, csak Bukarestből kell kapni engedélyt. 1950-ben mi csak a városházán esküdtünk meg. Titokban házasodtunk, elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, és megbeszéltük, hogy pénteken délben gyorsan összead, hogy ne tudjanak róla. 'Ha én tudtam volna, hogy elveszlek -- mondta viccesen --, akkor én nem segítettem volna eloltani a tüzet, amikor égett a gyár.' [Jenő részt vett a tűzoltásban, amikor az 1920-as években a Mestitz bútorgyárat harmadszor is felgyújtották. -- A szerk.] ,

 igazán tartalmasak ezek a honismereti körök havonta, ami Pálné Szabó Zsuzsát egykori kollegámat dicséri!

mindig van vagy három téma, előadókkal (persze ő, mint egykori történelemtanár mindig bennük van) 

most a Latabár-dinasztiával....

filmvetitéssel most meg egy mozgó kiállitással is/

le a kalappal

ott is vagyok mindegyiken, félig passzivan (most ugyan elkezdtem hozzászólni a Latyiról, de abbahagytam a ferencfalvi hölgyek érdektelen másról beszélése miatt, node majd írásban közlöm a Hiradóba, és akkor az olvassa el csak aki akarja, szerintem érdekes személyes élményeim voltak, s még hozzá kikeresem azt az 53-as ellenörző könyvet is, amiben engedélyt kérek az ignőtől (brrr), hogy anyámmal megnézhessem  a kultúrházi Latabár-estet - 10 évesen (mint most az unokám...vajon láthat-e most ő hasonlót?!) (más divatok vannak, Latyi meg csak egy volt...egyszerí)

nos , a Latabár dinasztián kívül szó volt

az első magyar nyelvű szinjátszás megteremtőjéről Kelemen Lászlóról, kiállitással

(mint utóbb kiderült egy régi tanitványom fia előadásában !O)

és egy érdekes 44-es (Ausztriába menekülési)naplóról is szó esdett, mint kiderült ismerősök ők is, az előadó Tamasy Aladár anyukája Hangai Etelka,

 és az ő testvére volt az a Hangai Juliska, aki Magdi néniéknél szinte mindenes segitő (majdhogynem családtag) volt, imádták! én is emlékszem rá, törékeny, mosolygós nénike volt! Majd hoz róla képet az unokaöccse, addig meg legyen itt az ő esküvői képe a naplóból, ami meg is jelent 2019ben a Múzeumi Füzetekben:

Scheiner Júlia és Schönbrunn Jenő

 

 

 

Az 1950-es években készülhetett a kép. Én vagyok rajta és az első uram, Schönbrunn Jenő. Akkor már megvolt a Voita strand, épp valami versenyt néztünk, de már nem tudnám megmondani, hogy mit. Az úszómedence mellett ülünk. Az első férjemmel egy motorosbálon ismerkedtünk meg. Az öcsém nagy motoros volt, és benne volt a szervezőségben, s az Apolló vendéglő nagytermében rendezték a bált. Jenő odajött, és leült mellém. Volt már egypár légkör benne (be volt egy kicsit csípve), akkor jött haza az orosz fogságból. Nyolc évig volt fogságban valahol Ukrajnában. Ő [maros]vásárhelyi származású zsidó, nem sokat tudok a családjáról. A háború előtt fogtechnikumot végzett, és dolgozott is. Amikor találkoztunk [Maros]Vásárhelyen, ő meg volt bolondulva értem, de én rá se bagóztam. Örökké tele voltam virággal, az egyik még el sem hervadt, a másik már jött. Mikor programunk volt, jött velünk, de engem nem nagyon érdekelt. Egyszer a barátnőm hívott Kolozsvárra, és akkor elhatároztam, hogy átmegyek látogatóba Kolozsvárra. Jenő azt mondta, hogy hallotta, hogy ott nem tudom, milyen verseny van, s jön ő is Kolozsvárra. S én nagy kedvesen azt mondtam, hogy 'nem azért megyek Kolozsvárra, hogy veled legyek'. Mikor elmentem, kezdett bántani a dolog, és az alatt a tíz nap alatt nyakig beleestem Jenőbe. 1950-ben mi csak a városházán esküdtünk meg. Én előzőleg Temesváron voltam, és az alatt a hét alatt Jenőt háromszor hívták le Bukarestbe, hogy nehogy engem elvegyen feleségül, mert egy gyáros lánya voltam. Utoljára csak azért hívatták Bukarestbe, hogy megkérdezzék: 'Te ai rãzgîndit, tovarasul Schönbrunn?' [Meggondoltad magad, Schönbrunn elvtárs?] Azt mondja: 'Nem.' Megmondták, hogy nem foglalkozhat az ifjúság nevelésével, ha engem elvesz. Titokban házasodtunk, elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, és megbeszéltük, hogy pénteken délben gyorsan összead, hogy ne tudjanak róla. 'Ha én tudtam volna, hogy elveszlek -- mondta viccesen --, akkor én nem segítettem volna eloltani a tüzet, amikor égett a gyár.' [Jenő részt vett a tűzoltásban, amikor az 1920-as években a Mestitz bútorgyárat harmadszor is felgyújtották. -- A szerk.] Közben Jenő találkozott a párttitkárral, akiről nem tudta, hogy párttitkár, mert egy régi barátja volt. Nagy csókolózás, öröm, minden, s felrendelte a pasas -- mikor hallotta, hogy még nem végleges az állása --, hogy addig beteszik a városi sportrészleghez sportvezetőnek. Úgy megszerette ott, mert ő mindig nagy sportember volt, hogy sokáig maradt a sportnál. Egy nap jött, hogy Bukarestbe kell gyűlésre mennie, nem volt senki, akit küldhettek volna, hát őt küldték. Olyan gyűlés volt, hogy ott döntötték el, hogy ha nem felelt meg valaki a kommunistáknak, azt kirúgták az állásából ott, helyben, skandalum nélkül. Hazajött az uram, s azt mondta: 'Valakinek a családban az állása megszűnt.' Hát ő nem maradt állás nélkül, de Andris -- épp nyaraltak a tengeren --, mire hazajött, már nem volt állása. A katonáknál volt könyvelő Andris, amikor kirakták. Jenőt lassan kiemelték, hogy a Vointa sportklubot szervezze meg, és így lett belőle sportvezető. A sportirodaközpontban dolgozott, és ő vezette a Voin?a-pályát. És eltelt tíz vagy talán több év is, amíg ismét visszament a fogászatra.

 

 

1941-ben készült a kép. Én vagyok rajta meg az inasom, akit kozmetikára tanítottam. Tavasszal, még a román világban, volt egy rendelet, hogy bárki bárhol tanult, muszáj egy bizonyos vizsgát Bukarestben letegyen ahhoz, hogy nyithasson vállalkozást. S akkor el kellett menjek Bukarestbe vizsgázni. 1940 tavaszán nyitottam a főtéren egy kozmetikát, és ősszel már bejöttek a magyarok. 

Valaki mondta, hogy ő akar az első páciens lenni. Egyik nap a Fő téren láttam, s odamentem, s mondom, ha érdekel, ekkor és ekkor nyitom ki a kozmetikám. Másnap, mikor ebéd után felmentem, hogy kinyissam a kozmetikát, már állt egy ismeretlen vidéki fiatal pár a gangon, s várt. Nem tudták, hogy ők az elsők, később mondtam meg nekik. Ki volt téve a nevem, látták a kapun, hogy Mestitz Juci kozmetikus, és vártak. Kilenctől egyig és négytől hétig dolgoztam, de soha nem sikerült befejezni pontos órára, mindig többet maradtam. Nagyon sok volt a kliens. Persze a zsidók is szívesen jártak hozzám, de jött román, magyar és szász is, nem volt semmi különbség. 

A Maros-gátnál volt egy nagyon szép kicsi házunk, és ott készült a kép. Ez egy kisebb társaság volt. Én jobbról a harmadik vagyok. Jobbra az első a legjobb barátnőm volt, Weinberger Ducinak hívták, egy Gyergyóból bejött lány. Az apja számfejtő volt a városházán. Andris ül mellettem jobbra. Mögöttem volt egy Citrom Éva nevű zsidó lány, aki később nagyon aljasnak bizonyult. A háború előtti pár évben feljárt a kozmetikába, s nézte, hogy csinálom. Egy nap azzal jött, hogy tanítsam meg. Auschwitzban aztán nagyon csúnyán viselkedett. A picusnyakkendős egy ismerős. Baloldalt a fiúra meg a lányra nem emlékszem. Mindig annyian jöttek-mentek. Valaki közülünk fényképezett. Apuka már nézte, hogy milyen idő van, hogy lehessen menni ki, a Maros-gáthoz -- meg volt bolondulva a helyért, nagyon szeretett oda járni. Nem főztünk ott, csak vittünk ki készételeket. Kamránk is volt, vágtak egy nyílást a házban, és ott volt a földben. Ebbe a lehajtható részbe lehetett az ételes tálakat tenni. A víkendház teteje egy szobányival továbbnyúlt, ahol már nem a ház fala, hanem oszlopok tartották. Alatta ebédeltünk, tehát teljes kényelemben voltunk. Volt két csónakunk, egy volt apáméknak, amit úgy hívtunk, hogy Döc-döc, mert apuka úgy hívta mindig anyukát, mikor állapotos volt. Volt az öcsémnek egy szkiffje, olyan egyszemélyes és kormányzós, hosszú keskeny csónak. Akkor nagyon jól éltünk. Mellettünk volt Ernő unokabátyámnak egy háza, egy cirkuszkocsi, amit átalakított, de a formáján nem változtatott, csak berendezte. Amikor már nagyobbak voltunk, a szülők hagytak egyedül is kimenni, a barátokkal. Ahogy volt egy kis időnk, mindjárt mentünk a Maros-gáthoz. Mind zsidók voltak, akikkel egy társaságba jártam. Állandóan ott tanyáztunk, nagyon jól szórakoztunk ott. Voltak ott kicsi meg nagy csónakok. Felcsónakázott az ember a Maroson, voltak szigetek, ahová lehetett menni.

 magyar bevonulás 1940

Két tribünt állítottak fel a városban. Az egyik itt látható, ahol Horthy ült, a másik tribünön ült apuka. Az talán a Városháza előtt volt, vagy valahol ugyancsak a főtéren. Aznap szemerkélt az eső, látszik is a képen

1940. szeptember tizenhatodikán vonultak be a magyarok Marosvásárhelyre. Előtte való estére berendeztek vöröskeresztes pontokat. Egész nap volt rendelés a városban. Mi is lementünk az utcára az olasz sógornőmmel, Clarával. Mestitz Misi, a bátyám is rendelt, és aztán kijött hozzánk az utcára. Pont a vöröskeresztes zászló alatt áll, baloldalt. Én fehér ruhában vagyok, Clara sógornőm is ott van a képen, mellettem. Most is emlékszem, azt kérdezte tőlem olaszul Clara, de jó hangosan: 'Nem értem, mindig azt hallottam, hogy a magyar kicsi nemzet. Honnan annyi ember és felszerelés mégis, erre az alkalomra?' Erre egy magyar tiszt, aki épp ott volt, váratlanul visszafordult: 'Biztosíthatom, hölgyem, hogy nagyon sokan maradtak még otthon' -- válaszolt vissza olaszul. Utána bemutatkozott, és elmondta, hogy Rómában tanult valami testnevelést, azért tud olaszul. Ezt a jelenetet sosem felejtem el. 

1940 tavaszán nyitottam a főtéren egy kozmetikát, és ősszel már bejöttek a magyarok. Egy kétemeletes házban volt a földszinten a kozmetika. Nagyon szép és tágas volt a hely, vajszínű volt a bútor, a vázák, a hamutartó és a függönyök pedig méregzöld. A bútort direkt csináltattuk, már nem emlékszem, hogy hol. Nagyon-nagyon ízléses, szép volt. Három ablak volt, de nem az utcára néztek, hanem egy gangra. Az utca felől egy biztosító volt, s nagyon jóban voltunk a biztosító fiával, Gyurkával. Ő nem dolgozott ott, az apjáé volt a biztosítótársaság. Amikor vonultak be a magyar katonák, hívott az öreg, hogy jöjjünk, mert onnan nagyon jól lehet látni. Páran mentünk, a bátyám is éppen ott volt. Egyszer csak csengettek az előszobában, és három magyarországi pasas és egy [maros]vásárhelyi asszony állt ott díszmagyarban. Akartak beszélni a tulajdonossal. Hát jött Farkas bácsi, a biztosítós, aki ugyancsak zsidó volt. Kérdik, hogy 'Zsidók vannak-e itt?'. Mondja, hogy 'Vannak, miért?'. Mondja a nő: 'Nem szabad az ablakhoz menjenek, nem szabad kinézzenek.' Erre Farkas bácsi kitört, hogy ez az ő irodája, és annak engedi meg, hogy kinézzen az ablakon, akinek akarja. Nagyon odamondott a pasasnak. A nőnek, aki jó ismerősünk volt, nagyon kellemetlen volt. Biztos mondták, hogy jöjjön fel ezzel a pasassal, és nem volt mit tenni. Keresztény nő volt, de közben az ura zsidó származású volt, aki meghalt, és a lánya kint van Izraelben. Ez az első megnyilvánulás, ami történt, egy pofon volt nekünk. Persze továbbra is kinéztünk, s láttuk Horthyt, és láttuk a feleségét, de már elment a kedvünk az egésztől. Közben az apukám kapott egy meghívót hivatalosan a várostól, hogy jelenjen meg a tribünön sötét ruhában, Bocskai nyakkendőben és háborús kitüntetésekkel mint vendég, mint [Maros]Vásárhely egyik közismert embere. Apuka is és mi is természetesnek vettük ezt, és apuka persze elment oda. Ő a tribünön volt ezalatt, nem tudta, hogy a zsidóknak nem szabad kinézni.