Arra jutottam, hadd szóljon: legyen akkor tényleg szubjektív. Megpróbáltam végiggondolni, melyek azok a könyvek, amelyek alakítottak rajtam. Nem azokat a könyveket kerestem, amelyeket a legjobbnak tartok, hanem azokat, amelyek a legmeghatározóbbak voltak a számomra.
Michael Ende: A varázslóiskola és egyéb történetek (Hárs Ernő fordítása)
Michael Ende nélkül nem az az olvasó lennék, aki vagyok. A végtelen történetből ugyanis nem csak azt tudtam meg, hogy milyen varázslatos tud lenni a könyvek világa, de azt is, hogy néha nehezebb kikeveredni belőlük, mint utat találni hozzájuk. A Momóból pedig megtanultam, hogy milyen hatalma van az idő múlásának, és mekkora ereje a türelemnek. Ami miatt mégis A varázslóiskolát választottam, az az a mese, ami sokszor eszembe jut, amióta csak olvastam. Egy vándor találkozik egy világvégi házban egy végtelenül szomorú emberrel, aki azért vígasztalhatatlan, mert állítja: a vándor által nem látott testvérével lakik itt, de a vándor, miután továbbáll, őt magát el fogja felejteni, csak a most nem látott testvérére fog emlékezni. És így is lesz: a vándor továbbmegy, a síró testvérre nem emlékszik, csak egy jókedélyű fickóra: nem csoda, hogy vidám, hiszen ő mindig emlékezetes marad. Így van ez a könyvekkel is: sokkal töltünk sok időt, és van, amelyiket olvasni jó, és van, amelyikre visszaemlékezni.
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita (Szőllösy Klára fordítása)
Nem voltam könyvmoly kisgyerek, már nagyobb gimnazistaként kezdtem életvitelszerűen olvasni, de egy-egy fontosabb olvasmányélmény azért már előbb is megtalált: szinte egy véletlen folytán még alsó tagozatosként olvastam el A Mester és Margaritát. A mai napig emlékszem az eksztatikus örömre, amit ez a regény jelentett, emlékszem, ahogy az ebéd utáni hosszúszünetben az iskolaudvaron bújom a vastag kötetet, a borítón a fekete-piros lépcsősorral. A mai napig meglep, hogy semmi ijesztőt nem találtam a regényben: sőt, a Pilátus-részt kicsit vontatottnak találtam, de a legjobban a moszkvai részek tetszettek. Egész egyszerűen egy vicces mesének olvastam: és ki tudja, talán csakugyan az – is.
Alessandro Baricco: Tengeróceán (Székely Éva fordítása)
Jól tudom, nem remekmű, de valamiért számomra különösen fontos volt egy időben. Már egyetemistaként olvastam, ahogy sok más Baricco-könyvet is. A tenger, egy szereplő neve – Elisewiné –, a puritán, fehér, puhatáblás borító, a kanyargó, végenincs mondatok, és a remények, vágyak szeles, viharos levegője: erre emlékszem a leginkább. Csoda-e, hogy az elmúlt években – immár megállapodott emberként – sokkal ritkábban kerülnek a kezembe Baricco könyvei?
Etgar Keret: Hét bő esztendő (Simon Márton fordítása)
Épp a megállapodottság mozgalmasságáról is szól Etgar Keret kiváló tárcakönyve. A Hét bő esztendő kifejezése bibliai utalás, de a könyvben saját jelentőséget kap: arról a hét bő esztendőről szól, amikor Keretnek már megszületett a fia, és még élt az édesapja. Számtalan részlete jut eszembe gyakran: kedvenc példázatom a komfortzónák viszonylagosságáról, amikor Keret anyukája kétségbeesik, hogy a kisfia a biztonságos Izraelből a veszélyes Közép-Európába utazik; vagy amikor az autópályán a légvédelmi szirénák felhangzásakor az autót elhagyva a földre kell vetniük magukat az embereknek: ekkor Keret pastrami szendvicset játszik a családjával, hogy a kisfia ne ijedjen meg. És a jelenet, amikor Keret édesanyja zuhanyzás közben döbben rá, hogy azért tudtak olcsón lakáshoz jutni, mert egy bútorbemutató-teremben élnek! Keret az európai groteszk felszabadultabb oldala: Kafka keserű mosolya és Kishon csakazértis-nevetése.
Jonathan Franzen: Szabadság (Bart István fordítása)
Szintén a felnőttkorról – és a gyerekkorról, a kényszerű és választott együvé tartozásokról – beszél a Szabadság, amely egyszerre monumentális nagyregény és megejtő kamaradráma. Nem tudnám olyan elemét említeni a könyvnek, amely ne lett volna rám hatással, a leginkább a személyes és a közösségi szempontok merész váltásairól, a mesteri szerkezetről tudnék mesélni; és egy csomó dologról nem, ami sokkal közelebbről érint, semminthogy mesélnék róla. Szinte mellékesen pedig Franzen eléri azt, amit olyan nehéz: nem csak világokat, de emlékezetes karaktereket is teremt, akik éppolyan ellentmondásosak és rejtélyesek, mint mi magunk vagyunk.
Daniel Kehlmann: Tyll (Fodor Zsuzsa fordítása)
Franzen mellett Kehlmannról tudtam rögtön, hogy szerepelni fog ezen a listán, még akkor is, ha innentől négy-öt könyvig csalni fogok, és olyan könyvekről fogok beszélni, amelyek magyar kiadásaival szerkesztőként dolgoztam is. De hát hogyan hagyhatnék ki ilyen könyveket is, ha azokat keresem, amelyek meghatároztak? A Tyll pedig a szó valódi értelmében emlékezetes könyv: hányszor eszembe jut Tyll elszánt gyakorlása azért, hogy a mutatványa légiesen egyszerűnek tűnjön, a Téli király és csodálatos felesége két szempontból is elmesélt nászéjszakája, vagy Tyll halhatatlan kitörése a lövészárokból? Most, amikor egy háború közvetlen szomszédságában és a rendszerváltozás után több, mint harminc évvel leszámolhattunk azzal az illúzióval, hogy a történelem tanul saját hibáiból, különösen magával ragadó ennek a könyvnek a víziója arról, hogy minden fájdalom ellenére is micsoda varázslatos és megejtő erő is lakozik az emberi természetben.
Ali Smith: Ősz (Mesterházi Mónika fordítása)
Miközben szinte magától értetődő, mit üzen a számunkra ma egy a harmincéves háborúban játszódó regény, sokkal nehezebb és művészileg kockázatosabb vállalkozás megmutatni azt, mit tudunk a jelenünkből tanulni, hogyan tudunk beszélni az irodalom – és nem a hírlapok vagy a közösségi média – nyelvén a ma égető kérdéseiről. Ha egy időkapszulában erről kéne egy könyvet elrejteni, én biztosan Ali Smith valamelyik Évszakok-könyvét választanám. Végül azért az Őszre esett a választásom, mert e könyv olvasásakor szembesültem először azzal a hátborzongató olvasói élménnyel, hogy milyen szuverén módon lehet beszélni a minket körülvevő kommunikációs zajról, és milyen érzékenyen lehet bemutatni az emberek közötti viszonyok szertelen sokféleségét.
Marilynne Robinson: Itthon (Mesterházi Mónika fordítása)
Szintén rengeteget tud a kapcsolatok kaleidoszkóptermészetéről, és legfőképp a belső világok kimeríthetetlen ellentmondásairól Robinson, akitől nagyon nehéz egy könyvet választani, annál is inkább, mert – a különálló Háztartáson kívül – a Gilead-tetralógiának nem csak az egyes könyvei zseniálisak, de a közöttük lévő kapcsolat is. Egyik könyv sem lát rá a teljes történetre, az csak az olvasó előjoga, aki hiába drukkol a szereplőknek, hogy megértsék egymást, ez a természetszerűen korlátozott tudásuk miatt lehetetlen. Azért választottam végül az Itthont, mert talán ez tud a legtöbbet az egy házban egymás mellett élő rokonok tétova és alapvetően jószándékú idegenségéről, és ebben hangzanak el a tetralógia kulcsmondatai („Az ember megváltozhat. Minden megváltozhat”), de úgy, hogy ennek a mondatnak a súlya a Lilában elmeséltekben van elrejtve, az igazsága pedig a Jack történetében mérettetik meg.
Csehov: Ványa bácsi (Morcsányi Géza fordítása)
De ki tudná jobban egy drámaírónál, hogy az igazság soha nem lehet egyetlen szemponté, az mindig csak az emberek közötti viszonyokban mutatkozhat meg? Tudom, hogy megosztó dolog, de én nagyon szeretek drámát olvasni: és ahogy múlik az idő, egyre jobban szeretem Csehovot, mert más dolgokat veszek észre benne most, mint amikor gimnáziumban vagy egyetemen kellett olvasni. A drámái közül egyre inkább a Ványa bácsi áll közel hozzám: szeretem a rezignált bátorságát, hogy a tragédiát – sőt, a tragédia elodázását – meri viccbe fordítani. És mitagadás, közel áll hozzám a munkalkoholizmus apoteózisa is.
Anne Carson: Vörös önéletrajza (Fenyvesi Orsolya fordítása)
Úgy sejtem, Carson neve többet forog a Nobel-díjasok esélyeit latolgató cikkekben, mint ahányan a magyarul olvasók forgatják a könyveit. Szabálytalan is, öntörvényű is, klasszikus tudást is mozgat, de ha egyszer elkapja az olvasót a lendület, nem tudja letenni. Többek között azért is ajánlott olvasmány, mert egy csomó vélt költészeti újítást relativizál: olvassunk Anne Carsont, egyrészt mert gyönyörű, másrészt pedig hogy ne találjuk fel utána a spanyolviaszt.
Annie M. G. Schmidt: Macskák társasága (Damokos Kata fordítása; legutóbb Minna, a macskakisasszony címen jelent meg)
Mesekönyvvel kezdtem, mesekönyvvel is zárom a listát. Ami gyerekként kimaradt, azt később szülőként pótoltam be a gyerekirodalomból: a Narnia-sorozat bármelyik darabját (főleg Az ezüst trónt) vagy a Harry Potter-széria könyveit (különös tekintettel a remekműgyanús Azkabani fogolyra) könnyű szívvel felírtam volna erre a listára, végül mégis Annie M. G. Schmidtet választottam. Családi felolvasások alatt a holland szerző teljes magyarul beszerezhető, ellenállhatatlanul bájos életművét abszolváltuk, de a Macskák társasága volt rám mind közül a legnagyobb hatással. A véletlenül emberré váló macskalány kalandos történetében végig ott kísért a bizonytalanság: vajon vissza akar majd változni macskává, vagy ember akar végül maradni? Mellesleg pedig megkapjuk a választ arra is, hogy mi az, ami az embert emberré teszi, és megkülönbözteti az állatvilágtól. (Spoiler: az empátia, barátaim. Az empátia.)
