"Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem." (Füves könyv)

Mennyire káddisszerűek ezek a sorok! (pedig M nem volt zsidó) )csak a felesége)

Hogy halálokkor köszönetet mondunk, hálát érzünk, mindazért ami volt...velünk...emberként. És hogy minden rendben...