tulajdonképpen nem is néztem meg alaposan a plakátot, Pestről jöttem, vizfejű országunk fővárosábúl (azaz éppen a vizfejből, ahol milliónyi program jutna egy napra is, komolyzenei is, persze)

de ritka alkalom valami komolyzene kisvárosunkban, (meg kell ragadni): orgonahangverseny, a hagymaházi szomszédságunkban, nem lehet rossz

Rákász Gergely a plakáton a szétterpesztett tiz ujjával, mint valami (zen

e)mágus vagy bűvész, illuzionista varázsol - kissé hatásvadász módon sokat sejtetve

egy hete láttam az Éjféli gyors Lisszabonba c. filmet a Művész moziban (mióta Makón mozi sincs, külön élmény egy-egy filmet nagy , szélesvásznon, igazi moziban ("filmszinházban"!) látni...nem hagyom ki, már csak azért sem mert ezek még újak is ráadásul, és jobban érzem hogy benne vagyok a jelen kultúra áramában, mintha évekkel később és csak tévén, netán... Nos - ezért is, mert ha Pesten vagyok több az élmény, a megirni való, el vagyok maradva, tolódva a blogtémáimmal is - most került sorra az egy hete látott film...hogy beszámoljak itt végre róla. És csak töröm a fejem... mi is az, ami miatt annyira nagyon jó filmnek tartottam, és örültem, hogy megnézhettem, és le voltam taglózva, bűvölve.Talán, ha rögtön irok róla, de egy hét alatt hova felejtődtek az érvek, az élmény...? nem is értem. Azt tudom , hogy Jeremy Irons játéka lenyűgözött, illetve nem is a játéka, maga a figura, a habitusa, aki a vásznon élt előttem, a történet , a kettős történet mondandója, hogy nem mindig azt az életet éljük, amit szeretnénk. De bármikor jöhet egy fordulat és megváltoztathatjuk(?) ó nem , ez mind kevés a filmélmény érzékeltetésére , node hova lett...? nem emlékszem!... máris?

ugyanaznap került még délelőtt a kezembe, illetve lányom adta a kezembe Gergely Ágnes könyvét a Két szimpla a kedvesben cimű memoárját. Unokám aludt, mig vigyázni kellett rá, igy azt olvastam (bár nem akartam, de nem lehetett abba hagyni, tulajdonképpen csak beleolvastam volna, de a felétől kb de végig. Az az idő az én időm is, (50-es, 60-as évek)csak én 10 évvel fiatalabban éltem át...majdnem ill tulajdonképpen ugyanazt. Minden sora élt. Él.

Később lányom is elolvasta, és megkérdezte tőlem a fiatalsága indoklásával. és az én öregségemre hivatkozva, hogy hogy lehet, lehet-e ennyire pontosan, plasztikusan emlékezni...arra ami évtizedekkel ezelőtt történt...

egyértelműen igen volt a válaszom. (de most látom csak ezt a megszoritást, hogy arra, ami velünk történt! arra nem lehet nem emlékezni. sokszor magunk számára is meglepő módon , és élesebben, mint maga a(z adott) valóság. És ez az idővel nem kopik. Sőt. Minél régebbi idő a tárgya, annál élesebb. (nem véletlen, hogy idős korban a rövid távú emlékezet romlik, a hosszú viszont javulhat.) Mert már belénk nőtt. A zsigerenkben a sejtjeinkben van. Az ami volt, az mind van. itt van bennünk, velünk. Ha akarnánk se tudnánk tőle szabadulni. Elég csak, hogy valami meginditsa az emlékezet fonalát, kibomlik minden, az egész... az is amit elrejtettünk esetleg, magunk elől is. És ez olyan fájdalmas is tud lenni, de olyan szép is... Mint a Gergely Ágnes könyve.

meg mint az Éjféli gyors Lisszabonba is lehetne, maradandóbban is... ha jártam volna magam is ott(?) :) (mint ahogy a filmbeli szürke tanár is, a könyvvel kezében felkerekedik, Bernből, Lisszabonba..., hogy megélhesse, amit olvasott...)

arra emlékszünk, amit megéltünk. Jaj, éljünk igazán! egyébként - most eszembe is jutott - a film is tulajdonképpen ezt sugallta:) - s tán épp ezért tűnt ilyen nagy élménynek. E mondandó most duplán aláhúzódott...

egy hete láttam az Éjféli gyors Lisszabonba c. filmet a Művész moziban (mióta Makón mozi sincs, külön élmény egy-egy filmet nagy , szélesvásznon, igazi moziban ("filmszinházban"!) látni...nem hagyom ki, már csak azért sem mert ezek még újak is ráadásul, és jobban érzem hogy benne vagyok a jelen kultúra áramában, mintha évekkel később és csak tévén, netán... Nos - ezért is, mert ha Pesten vagyok több az élmény, a megirni való, el vagyok maradva, tolódva a blogtémáimmal is - most került sorra az egy hete látott film...hogy beszámoljak itt végre róla. És csak töröm a fejem... mi is az, ami miatt annyira nagyon jó filmnek tartottam, és örültem, hogy megnézhettem, és le voltam taglózva, bűvölve.Talán, ha rögtön írok róla, de egy hét alatt hova felejtődtek az érvek, az élmény...? nem is értem. Azt tudom , hogy Jeremy Irons játéka lenyűgözött, illetve nem is a játéka, maga a figura, a habitusa, aki a vásznon élt előttem, a történet , a kettős történet mondandója, hogy nem mindig azt az életet éljük, amit szeretnénk. De bármikor jöhet egy fordulat és megváltoztathatjuk(?) ó nem , ez mind kevés a filmélmény érzékeltetésére , node hova lett...? nem emlékszem!... máris?

ugyanaznap került még délelőtt a kezembe, illetve lányom adta a kezembe Gergely Ágnes könyvét a Két szimpla a kedvesben című memoárját. Unokám aludt, mig vigyázni kellett rá, igy azt olvastam (bár nem akartam, de nem lehetett abba hagyni, tulajdonképpen csak beleolvastam volna, de a felétől kb de végig. Az az idő az én időm is, (50-es, 60-as évek)csak én 10 évvel fiatalabban éltem át...majdnem ill tulajdonképpen ugyanazt. Minden sora élt. Él.

Később lányom is elolvasta, és megkérdezte tőlem a fiatalsága indoklásával. és az én öregségemre hivatkozva, hogy hogy lehet, lehet-e ennyire pontosan, plasztikusan emlékezni...arra ami évtizedekkel ezelőtt történt...

egyértelműen igen volt a válaszom. (de most látom csak ezt a megszoritást, hogy arra, ami velünk történt! arra nem lehet nem emlékezni. sokszor magunk számára is meglepő módon , és élesebben, mint maga a(z adott) valóság. És ez az idővel nem kopik. Sőt. Minél régebbi idő a tárgya, annál élesebb. (nem véletlen, hogy idős korban a rövid távú emlékezet romlik, a hosszú viszont javulhat.) Mert már belénk nőtt. A zsigereinkben a sejtjeinkben van. Az ami volt, az mind van. itt van bennünk, velünk. Ha akarnánk se tudnánk tőle szabadulni. Elég csak, hogy valami meginditsa az emlékezet fonalát, kibomlik minden, az egész... az is amit elrejtettünk esetleg, magunk elől is. És ez olyan fájdalmas is tud lenni, de olyan szép is... Mint a Gergely Ágnes könyve.

meg mint az Éjféli gyors Lisszabonba is lehetne, maradandóbban is... ha jártam volna magam is ott(?) :) (mint ahogy a filmbeli szürke tanár is, a könyvvel kezében felkerekedik, Bernből, Lisszabonba..., hogy megélhesse, amit olvasott...)

arra emlékszünk, amit megéltünk. Jaj, éljünk igazán! egyébként - most eszembe is jutott - a film is tulajdonképpen ezt sugallta:) - s tán épp ezért tűnt ilyen nagy élménynek. E mondandó most duplán aláhúzódott...

(ámbár amit MI NEM élünk meg igazán, pedig... (hajaj...) azt SE tudjuk elfelejteni.sőt... talán épp az emlékezéssel kompenzálnánk...)

egy hete láttam az Éjféli gyors Lisszabonba c. filmet a Művész moziban (mióta Makón mozi sincs, külön élmény egy-egy filmet nagy , szélesvásznon, igazi moziban ("filmszinházban"!) látni...nem hagyom ki, már csak azért sem mert ezek még újak is ráadásul, és jobban érzem hogy benne vagyok a jelen kultúra áramában, mintha évekkel később és csak tévén, netán... Nos - ezért is, mert ha Pesten vagyok több az élmény, a megirni való, el vagyok maradva, tolódva a blogtémáimmal is - most került sorra az egy hete látott film...hogy beszámoljak itt végre róla. És csak töröm a fejem... mi is az, ami miatt annyira nagyon jó filmnek tartottam, és örültem, hogy megnézhettem, és le voltam taglózva, bűvölve.Talán, ha rögtön irok róla, de egy hét alatt hova felejtődtek az érvek, az élmény...? nem is értem. Azt tudom , hogy Jeremy Irons játéka lenyűgözött, illetve nem is a játéka, maga a figura, a habitusa, aki a vásznon élt előttem, a történet , a kettős történet mondandója, hogy nem mindig azt az életet éljük, amit szeretnénk. De bármikor jöhet egy fordulat és megváltoztathatjuk(?) ó nem , ez mind kevés a filmélmény érzékeltetésére , node hova lett...? nem emlékszem!... máris?

ugyanaznap került még délelőtt a kezembe, illetve lányom adta a kezembe Gergely Ágnes könyvét a Két szimpla a kedvesben cimű memoárját. Unokám aludt, mig vigyázni kellett rá, igy azt olvastam (bár nem akartam, de nem lehetett abba hagyni, tulajdonképpen csak beleolvastam volna, de a felétől kb de végig. Az az idő az én időm is, (50-es, 60-as évek)csak én 10 évvel fiatalabban éltem át...majdnem ill tulajdonképpen ugyanazt. Minden sora élt. Él.

Később lányom is elolvasta, és megkérdezte tőlem a fiatalsága indoklásával. és az én öregségemre hivatkozva, hogy hogy lehet, lehet-e ennyire pontosan, plasztikusan emlékezni...arra ami évtizedekkel ezelőtt történt...

egyértelműen igen volt a válaszom. (de most látom csak ezt a megszoritást, hogy arra, ami velünk történt! arra nem lehet nem emlékezni. sokszor magunk számára is meglepő módon , és élesebben, mint maga a(z adott) valóság. És ez az idővel nem kopik. Sőt. Minél régebbi idő a tárgya, annál élesebb. (nem véletlen, hogy idős korban a rövid távú emlékezet romlik, a hosszú viszont javulhat.) Mert már belénk nőtt. A zsigerenkben a sejtjeinkben van. Az ami volt, az mind van. itt van bennünk, velünk. Ha akarnánk se tudnánk tőle szabadulni. Elég csak, hogy valami meginditsa az emlékezet fonalát, kibomlik minden, az egész... az is amit elrejtettünk esetleg, magunk elől is. És ez olyan fájdalmas is tud lenni, de olyan szép is... Mint a Gergely Ágnes könyve.

meg mint az Éjféli gyors Lisszabonba is lehetne, maradandóbban is... ha jártam volna magam is ott(?) :) (mint ahogy a filmbeli szürke tanár is, a könyvvel kezében felkerekedik, Bernből, Lisszabonba..., hogy megélhesse, amit olvasott...)

arra emlékszünk, amit megéltünk. Jaj, éljünk igazán! egyébként - most eszembe is jutott - a film is tulajdonképpen ezt sugallta:) - s tán épp ezért tűnt ilyen nagy élménynek. E mondandó most duplán aláhúzódott...

egy hete láttam az Éjféli gyors Lisszabonba c. filmet a Művész moziban (mióta Makón mozi sincs, külön élmény egy-egy filmet nagy , szélesvásznon, igazi moziban ("filmszinházban"!) látni...nem hagyom ki, már csak azért sem mert ezek még újak is ráadásul, és jobban érzem hogy benne vagyok a jelen kultúra áramában, mintha évekkel később és csak tévén, netán... Nos - ezért is, mert ha Pesten vagyok több az élmény, a megirni való, el vagyok maradva, tolódva a blogtémáimmal is - most került sorra az egy hete látott film...hogy beszámoljak itt végre róla. És csak töröm a fejem... mi is az, ami miatt annyira nagyon jó filmnek tartottam, és örültem, hogy megnézhettem, és le voltam taglózva, bűvölve.Talán, ha rögtön irok róla, de egy hét alatt hova felejtődtek az érvek, az élmény...? nem is értem. Azt tudom , hogy Jeremy Irons játéka lenyűgözött, illetve nem is a játéka, maga a figura, a habitusa, aki a vásznon élt előttem, a történet , a kettős történet mondandója, hogy nem mindig azt az életet éljük, amit szeretnénk. De bármikor jöhet egy fordulat és megváltoztathatjuk(?) ó nem , ez mind kevés a filmélmény érzékeltetésére , node hova lett...? nem emlékszem!... máris?

ugyanaznap került még délelőtt a kezembe, illetve lányom adta a kezembe Gergely Ágnes könyvét a Két szimpla a kedvesben cimű memoárját. Unokám aludt, mig vigyázni kellett rá, igy azt olvastam (bár nem akartam, de nem lehetett abba hagyni, tulajdonképpen csak beleolvastam volna, de a felétől kb de végig. Az az idő az én időm is, (50-es, 60-as évek)csak én 10 évvel fiatalabban éltem át...majdnem ill tulajdonképpen ugyanazt. Minden sora élt. Él.

Később lányom is elolvasta, és megkérdezte tőlem a fiatalsága indoklásával. és az én öregségemre hivatkozva, hogy hogy lehet, lehet-e ennyire pontosan, plasztikusan emlékezni...arra ami évtizedekkel ezelőtt történt...

egyértelműen igen volt a válaszom. (de most látom csak ezt a megszoritást, hogy arra, ami velünk történt! arra nem lehet nem emlékezni. sokszor magunk számára is meglepő módon , és élesebben, mint maga a(z adott) valóság. És ez az idővel nem kopik. Sőt. Minél régebbi idő a tárgya, annál élesebb. (nem véletlen, hogy idős korban a rövid távú emlékezet romlik, a hosszú viszont javulhat.) Mert már belénk nőtt. A zsigerenkben a sejtjeinkben van. Az ami volt, az mind van. itt van bennünk, velünk. Ha akarnánk se tudnánk tőle szabadulni. Elég csak, hogy valami meginditsa az emlékezet fonalát, kibomlik minden, az egész... az is amit elrejtettünk esetleg, magunk elől is. És ez olyan fájdalmas is tud lenni, de olyan szép is... Mint a Gergely Ágnes könyve.

meg mint az Éjféli gyors Lisszabonba is lehetne, maradandóbban is... ha jártam volna magam is ott(?) :) (mint ahogy a filmbeli szürke tanár is, a könyvvel kezében felkerekedik, Bernből, Lisszabonba..., hogy megélhesse, amit olvasott...)

arra emlékszünk, amit megéltünk. Jaj, éljünk igazán! egyébként - most eszembe is jutott - a film is tulajdonképpen ezt sugallta:) - s tán épp ezért tűnt ilyen nagy élménynek. E mondandó most duplán aláhúzódott...

egy hete láttam az Éjféli gyors Lisszabonba c. filmet a Művész moziban (mióta Makón mozi sincs, külön élmény egy-egy filmet nagy , szélesvásznon, igazi moziban ("filmszinházban"!) látni...nem hagyom ki, már csak azért sem mert ezek még újak is ráadásul, és jobban érzem hogy benne vagyok a jelen kultúra áramában, mintha évekkel később és csak tévén, netán... Nos - ezért is, mert ha Pesten vagyok több az élmény, a megirni való, el vagyok maradva, tolódva a blogtémáimmal is - most került sorra az egy hete látott film...hogy beszámoljak itt végre róla. És csak töröm a fejem... mi is az, ami miatt annyira nagyon jó filmnek tartottam, és örültem, hogy megnézhettem, és le voltam taglózva, bűvölve.Talán, ha rögtön irok róla, de egy hét alatt hova felejtődtek az érvek, az élmény...? nem is értem. Azt tudom , hogy Jeremy Irons játéka lenyűgözött, illetve nem is a játéka, maga a figura, a habitusa, aki a vásznon élt előttem, a történet , a kettős történet mondandója, hogy nem mindig azt az életet éljük, amit szeretnénk. De bármikor jöhet egy fordulat és megváltoztathatjuk(?) ó nem , ez mind kevés a filmélmény érzékeltetésére , node hova lett...? nem emlékszem!... máris?

ugyanaznap került még délelőtt a kezembe, illetve lányom adta a kezembe Gergely Ágnes könyvét a Két szimpla a kedvesben cimű memoárját. Unokám aludt, mig vigyázni kellett rá, igy azt olvastam (bár nem akartam, de nem lehetett abba hagyni, tulajdonképpen csak beleolvastam volna, de a felétől kb de végig. Az az idő az én időm is, (50-es, 60-as évek)csak én 10 évvel fiatalabban éltem át...majdnem ill tulajdonképpen ugyanazt. Minden sora élt. Él.

Később lányom is elolvasta, és megkérdezte tőlem a fiatalsága indoklásával. és az én öregségemre hivatkozva, hogy hogy lehet, lehet-e ennyire pontosan, plasztikusan emlékezni...arra ami évtizedekkel ezelőtt történt...

egyértelműen igen volt a válaszom. (de most látom csak ezt a megszoritást, hogy arra, ami velünk történt! arra nem lehet nem emlékezni. sokszor magunk számára is meglepő módon , és élesebben, mint maga a(z adott) valóság. És ez az idővel nem kopik. Sőt. Minél régebbi idő a tárgya, annál élesebb. (nem véletlen, hogy idős korban a rövid távú emlékezet romlik, a hosszú viszont javulhat.) Mert már belénk nőtt. A zsigerenkben a sejtjeinkben van. Az ami volt, az mind van. itt van bennünk, velünk. Ha akarnánk se tudnánk tőle szabadulni. Elég csak, hogy valami meginditsa az emlékezet fonalát, kibomlik minden, az egész... az is amit elrejtettünk esetleg, magunk elől is. És ez olyan fájdalmas is tud lenni, de olyan szép is... Mint a Gergely Ágnes könyve.

meg mint az Éjféli gyors Lisszabonba is lehetne, maradandóbban is... ha jártam volna magam is ott(?) :) (mint ahogy a filmbeli szürke tanár is, a könyvvel kezében felkerekedik, Bernből, Lisszabonba..., hogy megélhesse, amit olvasott...)

arra emlékszünk, amit megéltünk. Jaj, éljünk igazán! egyébként - most eszembe is jutott - a film is tulajdonképpen ezt sugallta:) - s tán épp ezért tűnt ilyen nagy élménynek. E mondandó most duplán aláhúzódott...

egy hete láttam az Éjféli gyors Lisszabonba c. filmet a Művész moziban (mióta Makón mozi sincs, külön élmény egy-egy filmet n

ugyanaznap került még délelőtt a keze

m

b

e, illetve lányom adta a kezembe Gergely Ágnes könyvét a Két szimpla a kedvesb

en cimű memoárját. Unokám aludt, mig vigyázni kellett rá, igy azt olvastam (bár nem akartam, de nem lehetett abba hagyni, tulajdonképpen csak beleolvastam volna, de a felétől kb de végig. Az az idő az én időm is, (50-es, 60-as évek)csak én 10 évvel fiatalabban éltem át...majdnem ill tulajdonképpen ugyanazt. Minden sora élt. Él.agy , szélesvásznon, igazi moziban

("filmszinházban"!) látni...nem hagyom ki, már csak azért sem mert ezek még újak is ráadásul, és jobban érzem hogy benne vagyok a jelen kultúra áramában, mintha évekkel később és csak tévén, netán... Nos - ezért is, mert ha Pesten vagyok több az élmény, a megirni való, el vagyok maradva, tolódva a blogtémáimmal is - most került sorra az egy hete látott film...hogy beszámoljak itt végre róla. És csak töröm a fejem... mi is az, ami miatt annyira nagyon jó filmnek tartottam, és örültem, hogy megnézhettem, és le voltam taglózva, bűvölve.Talán, ha rögtön irok róla, de egy hét alatt hova felejtődtek az érvek, az élmény...? nem is értem. Azt tudom , hogy Jeremy Irons játéka lenyűgözött, illetve nem is a játéka, maga a figura, a habitusa, aki a vásznon élt előttem, a történet , a kettős történet mondandója, hogy nem mindig azt az életet éljük, amit szeretnénk. De bármikor jöhet egy fordulat és megváltoztathatjuk(?) ó nem , ez mind kevés a filmélmény érzékeltetésére , node hova lett...? nem emlékszem!... máris?

Később lányom is elolvasta, és megkérdezte tőlem a fiatalsága indoklásával. és az én öregségemre hivatkozva, hogy hogy lehet, lehet-e ennyire pontosan, plasztikusan emlékezni...arra ami évtizedekkel ezelőtt történt...

egyértelműen igen volt a válaszom. (de most látom csak ezt a megszoritást, hogy arra, ami velünk történt! arra nem lehet nem emlékezni. sokszor magunk számára is meglepő módon , és élesebben, mint maga a(z adott) valóság. És ez az idővel nem kopik. Sőt. Minél régebbi idő a tárgya, annál élesebb. (nem véletlen, hogy idős korban a rövid távú emlékezet romlik, a hosszú viszont javulhat.) Mert már belénk nőtt. A zsigerenkben a sejtjeinkben van. Az ami volt, az mind van. itt van bennünk, velünk. Ha akarnánk se tudnánk tőle szabadulni. Elég csak, hogy valami meginditsa az emlékezet fonalát, kibomlik minden, az egész... az is amit elrejtettünk esetleg, magunk elől is. És ez olyan fájdalmas is tud lenni, de olyan szép is... Mint a Gergely Ágnes könyve.

meg mint az Éjféli gyors Lisszabonba is lehetne, maradandóbban is... ha jártam volna magam is ott(?) :) (mint ahogy a filmbeli szürke tanár is, a könyvvel kezében felkerekedik, Bernből, Lisszabonba..., hogy megélhesse, amit olvasott...)

arra emlékszünk, amit megéltünk. Jaj, éljünk igazán! egyébként - most eszembe is jutott - a film is tulajdonképpen ezt sugallta:) - s tán épp ezért tűnt ilyen nagy élménynek. E mondandó most duplán aláhúzódott...

egy hete láttam az Éjféli gyors Lisszabonba c. filmet a Művész moziban (mióta Makón mozi sincs, külön élmény egy-egy filmet nagy , szélesvásznon, igazi moziban ("filmszinházban"!) látni...nem hagyom ki, már csak azért sem mert ezek még újak is ráadásul, és jobban érzem hogy benne vagyok a jelen kultúra áramában, mintha évekkel később és csak tévén, netán... Nos - ezért is, mert ha Pesten vagyok több az élmény, a megirni való, el vagyok maradva, tolódva a blogtémáimmal is - most került sorra az egy hete látott film...hogy beszámoljak itt végre róla. És csak töröm a fejem... mi is az, ami miatt annyira nagyon jó filmnek tartottam, és örültem, hogy megnézhettem, és le voltam taglózva, bűvölve.Talán, ha rögtön irok róla, de egy hét alatt hova felejtődtek az érvek, az élmény...? nem is értem. Azt tudom , hogy Jeremy Irons játéka lenyűgözött, illetve nem is a játéka, maga a figura, a habitusa, aki a vásznon élt előttem, a történet , a kettős történet mondandója, hogy nem mindig azt az életet éljük, amit szeretnénk. De bármikor jöhet egy fordulat és megváltoztathatjuk(?) ó nem , ez mind kevés a filmélmény érzékeltetésére , node hova lett...? nem emlékszem!... máris?

ugyanaznap került még délelőtt a kezembe, illetve lányom adta a kezembe Gergely Ágnes könyvét a Két szimpla a kedvesben cimű memoárját. Unokám aludt, mig vigyázni kellett rá, igy azt olvastam (bár nem akartam, de nem lehetett abba hagyni, tulajdonképpen csak beleolvastam volna, de a felétől kb de végig. Az az idő az én időm is, (50-es, 60-as évek)csak én 10 évvel fiatalabban éltem át...majdnem ill tulajdonképpen ugyanazt. Minden sora élt. Él.

Később lányom is elolvasta, és megkérdezte tőlem a fiatalsága indoklásával. és az én öregségemre hivatkozva, hogy hogy lehet, lehet-e ennyire pontosan, plasztikusan emlékezni...arra ami évtizedekkel ezelőtt történt...

egyértelműen igen volt a válaszom. (de most látom csak ezt a megszoritást, hogy arra, ami velünk történt! arra nem lehet nem emlékezni. sokszor magunk számára is meglepő módon , és élesebben, mint maga a(z adott) valóság. És ez az idővel nem kopik. Sőt. Minél régebbi idő a tárgya, annál élesebb. (nem véletlen, hogy idős korban a rövid távú emlékezet romlik, a hosszú viszont javulhat.) Mert már belénk nőtt. A zsigerenkben a sejtjeinkben van. Az ami volt, az mind van. itt van bennünk, velünk. Ha akarnánk se tudnánk tőle szabadulni. Elég csak, hogy valami meginditsa az emlékezet fonalát, kibomlik minden, az egész... az is amit elrejtettünk esetleg, magunk elől is. És ez olyan fájdalmas is tud lenni, de olyan szép is... Mint a Gergely Ágnes könyve.

meg mint az Éjféli gyors Lisszabonba is lehetne, maradandóbban is... ha jártam volna magam is ott(?) :) (mint ahogy a filmbeli szürke tanár is, a könyvvel kezében felkerekedik, Bernből, Lisszabonba..., hogy megélhesse, amit olvasott...)

arra emlékszünk, amit megéltünk. Jaj, éljünk igazán! egyébként - most eszembe is jutott - a film is tulajdonképpen ezt sugallta:) - s tán épp ezért tűnt ilyen nagy élménynek. E mondandó most duplán aláhúzódott...

pont olyan, ha az utcán találkoznék vele, mint bárki, a kockás ingjében, sportos nadrágjában, szemüvegjében, ősz, tüskés, de már kopaszodó hajával,..csak talán az átlagnál ...emberibb

láma vagyok mondja a teli sportcsarnokban , miután a gyerekmegőrzőben megáldotta a gyerekeket, s felült a pódiumra... de ezt is úgy mondja "csak", mintha azt mondaná: "ember vagyok"... talán épp ez is lenne a cél, hogy mi is így mondhassuk... ember vagyok - minden sallang nélkül - ő nem "egyenruhás", mint az eredeti, beöltözött, tibetiek- mondja, ő dán... 4 évet töltött a Himalájában a feleségével, miután a tantómestere azt mondta, most már ő tanítson... azóta járja a világot... és "tanítja, magát... már régóta készültem hozzá, hogy lássam, meghallgassam, most adódott ez az alkalom, hely és idő szerencsés találkozásával. Biztos most kellett ez nekem... körülöttem "buddhisták", azt mondják a vége felé , nem hiszik, hogy először vagyok itt, hiszen én is olyan vagyok, mint ők... meditálás közben tényleg eltűnt a nyugtalanságom teljesen, egy kimozdíthatatlan nyugalom száll rám (akaratlanul is mosolygok... (még röhincsélni is láttak? őrület...) de ne rohanjunk előre,

az első részben csak hallgatom őt angolul, illetve a tolmácsát ...köztünk egy csomó ember, még a széksorok között is a földön,figyelnek, én jegyzetelek is, de néha nézem azt a kisgyereket, még unokámnál is fiatalabb (10 hónapos), akit a szüleik behoztak, buddhista apja buddhista gyöngysorát  rágicsálja, pedig anyja mással is kínálja... azt hiszem a gyerekek még "született" buddhisták, boldogok, mosolyognak, örülnek az életnek... nem fogadnak el semmi szenvedést... újra gyerekekké kellene válnunk, de legalább jóságosakká..

láma olef 72 éves... kortárs. csak dán. de szeret itt lenni, magyarok közt. azt mondja itt mindig jól érzi magát, mert szereti a sokszínű gazdagságunkat. (érdekes az itteniek ezt is másképp gondolják - no nem épp a csarnokon belüliek - itt senki se esik a másiknak, ez itt egy nagy család..., amilyennek az emberiségnek is kéne lennie.)

kérdez tőlünk, ki azonosítja magát a testével, ki az érzéseivel, gondolataival - egyik se jó válasz. A tudatunkkal vagyunk azonosak. tükör a kép mögött, óceán a hullámok mögött... (no egyszer rájöttem én is erre, 21 évesen, "a hullámaiban megnyugvó tenger" szemlélésének záróképében, egyetlen út- azaz magamkereső regényemnek végére érve)... csak más az egyszeri felismerés, (felvillanás - még ha rögzítődött is szavakban), és más az élet folyamatos gyakorlata...

azt mondja a láma, és ezzel nyugtatni akar, hogy a tudat sose hal meg (nem is született) a tudatunk, az elpusztíthatatlan tér, aminek nem lehet ártani - mondja ("Isten nem külön tér" jut eszembe évekkel ezelőtt rámtalált mondatom),(node kinek a tudata?, nem az egoé!...! de a buddhistáknak nincs Istene, de nem ugyanez rejlik ebben a mondatban is?: - Isten nem - tőlünk - kívülálló... nem külön van, hanem bennünk is, körülöttünk is, ugyanabban a térben (mindenben...) (valójában azt is mondhatnánk minden ő...)(de itt valahogy a minden és semmi majdnem ugyanaz)

ha tudatosak vagyunk, félelemnélküliek is -  a tudat természete időtlen

Nem a testem vagyok, hanem nekem van egy testem: I have a body.(ha a testemmel lennék azonos, valóban odalehetek attól, hogy megöregszem, megbetegszem, meghalok. A testem eszköz. Mások hasznára lenni - hallom. és ez egy fő gondolata: használni másoknak. (ami nekünk is örömet okoz), minden lehetőségünket mások javára kell forditani. - A tudatunkra meg úgy nézzünk mint tükörre. de semmit se kell belerakni, csak eltávolitani az akadályokat - zavaró érzelmeket, fájdalmakat, merő elképzeléseket -

hatékony módszernek nevezi a mantrázást. (mint akadályelhárítást is), egyben tisztitja a tudattükrünket.

a Buddha természet ott lappang mindenkiben,

csak életre kell hívni , meditálással pl. ... mindnyájan Buddhák vagyunk, csak nem jöttünk rá. Viselkedjünk Buddhaként addig is, míg nem válunk azzá. csak elő kell hozni. ez egy egyensúlyi állapot. A cél bölcsnek és együttérzőnek lenni. A haragot kerüljük (a haragos embert is!) az mindig a gyengeség jele, s hogy elvesztettük az irányitást a dolgok fölött

Próbáljuk mindenkiben a legmagasabb szintet meglátni, illetve életre hivni.----

aztán jött  a menedék -ill áldásadás. de erről nem akarok beszélni... különben is , csak néztem, közelebb ülve hozzá... az áldásosztó lámához, az első sorok egyikébe... tulajdonképpen miről is lehet szó? amit ő így fogalmazott meg: kapcsolatba kerülni egy megvilágosult energiamezővel, ami segithet abban, hogy ne csak öregebbek bölcsebbek is legyünk... (?)

egy darabig úgy tűnhetett...sokaknak...

de nem akarok buddhista lenni, semmi valláshoz nem csatlakoznék, maradok , vagyok aki vagyok... semmilyen -ista. ember szeretnék lenni, a legmagasabb lehetséges szinten. ja, vagy hogy épp ez a buddhaság?... szavakon ne vesszünk össze. vallásokon se. az igazság mélyebben van. ott, ahol mindenki egyformán része az egésznek. címke nélkül. egységesen.

böngészgetem a  (négytornyos)Hagymaház aulájában a plakáton,  a legenda leirásában, mi is ez a Héttorony fesztivál...?

nos: a Héttorony mélyében fekszik a mérhetetlen kincs, barát az őre, ki kinálgatja a kincshez vivő kulcsokat. éjfél előtt egy óráig lehet is szedni belőlük, amennyit birnak, de akkor becsukódik a hétvár kapuja, és addig kell várni a kinyitására, mig évek, vagy századok után újra bejut valaki, hogy kiszabaditsa."

olvasás közben esik le... hogy tán J. A. is ebbe? a héttoronyba volt zárva, és már sohase menekült - mint irta... (karóval jöttél...)

De talán most? miután maga is kincsekkel - a sajátjaival - gazdagitotta ezt a "héttornyot"?

a  Makovecz emlékére rendezett Héttorony fesztivál makói állomásán (Szabadka után)...Makó és Makovecz kapcsolatáról beszélgetést hallgatok- polgármesterünk és Csernus Lőrinc épitész  munkatárs között,

mielőtt megnyitották a téren az utcai kiállitást: újratervezés, katasztrófa utáni újjáépitsek Magyarországon... és lám, épp a arra a fotóra és rajzra hivja fel a figyelmet az épitész , amit én már előtte lefotóztam, hát persze, ez is Makovecz: Devecser Az újjászületés emlékhelye , kápolna , M. terve-- földből kiemelkedő kupola tér és égbeemelkedő torony - a vörös iszap pusztitása után, azt legyőzve mintegy...

Most elmesélték nekünk hogy is kezdödött és folytatódott Makónak ez a szoros kapcsolata Makovecz-cel, hogy lett itt ennyi épülete...

közben megidéződött Makovecz nagyon élő, emberi alakja

az egykori hagymaház ill kultúrház haránttörésével kezdődött a közös történet, annak rekonstruálására kaptak lehetőséget, a hely adott volt, ez lett belőle...

épp Sevila után jelent meg Makón, és maradt.. hiszen a Fürdő (Hagymatikum ) lett utolsó alkotása mintegy... (közben iskola, sportcsarnok, bölcsőde, irodaház, buszállomás... a névjegyével)... és még meg fog valósuli az új könyvtár  a tervei alapján...

Én nagyon szeretem M épületeit. Jól érzem magam bennük, monumentalitásuk ellenére is , otthonosak,  kellemesek. És van bennük valami szellemiséget  felemelő, megnyugtató melegitő. Úgy látom, másokra is igy hat. Bárki, bármi rosszat is mond. (persze csak addig, mig bele nem lép)

ja, hogy a belezártság? (a négytoronyba?) sose érzem, igaz , 11 után nem is szoktam benne maradni, és másnap mindig újranyitják...:)

jut eszembe - József Attila músorunkat a gimi diákszinpadával még a régi kulturház szinpadán mutattam be. Itt kiáltottuk világnak, jaj, szeressétek szilajon..

most zene szól itt később,

mindenféle nemzetből eredő  - igy kéne hátrarakni az ellentéteket, és egyesülni sokszinű gazdagságunkban,,,, nem csak a zenében ... az ősi dolgok még hasonlitanak is, eredetiek, önmagunk

néha mintha klezmert hallanék a szinpadról... pedig zömében szerb népzenét játszik a Vujisics együttes

emberségben egyformák vagyunk a különbözőségek csak emberellenességben jöhetnének  elő... igazán... ne jöjjenek!

Makó, 2013. november 7.