erről-arról-amarról még

erről-arról-amarról még

siratófal örömünnepen

2015. október 21. - gond/ol/a

-Ne tessék olyan közelmenni! -szól rám a múzeumőr a szegedi Móra Múzeumban, a pár napja megnyitott Csontváry kiállítás félhomályában.
na, mégis milyen közel mehetek? fél métert kegyesen megenged...
Persze ez is jóval közelebb van, mint Jerusalem - a valóságban...
A másik terem közepén puffok is vannak , leülök hát, pont a Siratófal elé,

és sírok ... mondhatnám - a poén kedvéért. De nem! Legfeljebb csak szomorú vagyok (már egy jóideje) de most nem is annyira, Csontváry élénk, meleg, csupatürkisz , meg égkék szinei se engedik...

Különben is örömünnep lenne... a Tóra örömünnepe. Jerusalemben bizonyára ilyen zsúfoltság van a Siratófal előtt is,meg a zsinagógákban, de én reggel hiába jöttem be, mazkírra, már zárt ajtók "fogadtak"... megint nem jött össze a minjen.(az imádkozáshoz kellő 10 férfi) Sőt , hiába vártam meg az esti istentiszteletet, akkor se, és igy elmaradt a Tóra ünneplése, a körmenet, a vidámság...
na majd "jövőre..., Jerusalemben". (?)... (ahogy mondani szokták)

de addig is Csontváry festménye......

 

 

 

.(2011 okt. 21.)

a múlt doktorbácsijai

valamelyik nap régi makói képeket keresve - bukkantam egy a makói közegészségügy történetét feldolgozó tanulmányra, és ott a régi orvosok fotóira... ezek a képek az én egykori orvosaim is felsorakoztatták - valamivel fiatalabbnak, mint ahogy én ismertem őket, "doktorbácsikként", de eszembe juttatta Kosztolányi szegény kisgyermekének panaszai közül a doktor bácsijáról szólót.(mostanság meg meg lehetne írni a (szegény kisfelnőtt vagy kisöreg) panasz(ai)t, az u.n. közegészségügy irányába...

 

hol vannak ezek a régi orvosok? akikről ilyen verset lehetett irni:

 

A doktor bácsi.

Áldott aranyember.

Világító, nyugodt szemei kékek.

Komoly szigorral lép be a szobába,

szemébe nézek és csöppet se félek.

Borzongva érzem biztos újjait,

ha kis, sovány bordáimon kopog.

Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,

hideg kezén arany gyűrűsorok.

Oly tiszta és oly jó. Ő ír medicínát,

keserűt, édest, sárgát vagy lilát.

Az ő kezéből hull a paplanomra

nagynéha egy halvány, szelíd virág.

Rá gondolok, ha szörnyű éjszakákon

párnáimon oly egyedül sirok.

Ő az egészség és a bizonyosság,

titkok tudója és csupa titok.

Gazdag, nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,

prémét szelíden prémezi homály.

De elmegy innen és itthágy magamra,

színházba tér, vagy csöndbe vacsorál...

Ilyenkor látom otthon s páholyában,

amint valami víg tréfán nevet.

De kék szeme egyszerre elsötétül,

rám gondol, mit csinál a kis beteg?

A béke ő, a part, a rév, az élet.

Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,

míg ájuló álomba lengve árván,

kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,

ködös habok közt ringatóztam.

 

Tóth Aladár doktorbácsi az orrmanduláimat vizsgálgatta, a képen is látható orvosi műszerrel a homlokán -u.i. nyitott szájjal aludtam, volt egy kis orrhangom, meg reggelente fájdogáló torkom, így aztán anyukám időnként elvitt hozzá, javasolta, nem túl erőszakosan, inkább szelíden, hogy vetessük ki az orrmandulámat, de anyu sajnált, féltett ettől, így aztán megmaradtak az orrmanduláim.

(nem úgy , mint lányom esetében, akinek kivetettük, 4 éves korában, és utána újra visszanőttek.)

(súlyos emlék, hogy mikor meglátogattuk anyukámat a kórházban, lányom -örömmel -újságolta neki, hogy ő is jön be, a jövő héten, orrmandulakivétel miatt, és igy majd együtt lesznek bent,.. nagyanyja mindig mosolygott, amikor meglátta, de most lehervadt arcáról a mosoly, s mire bementünk az orrmandulakivétel miatt, ő már nem volt... a kórházban...)

ma az orvosi rendelő előtt áll a Tóth Aladár mellszobra áll

 

Szilágyi Géza "bácsi" volt a körzeti orvosunk - . (és egyben az anyósának a barátnője az én nagynénikém, igy voltunk náluk civilben is, egyszer egy válságos helyzetben, anyukám miatt, emlékszem arra a végtelen empátiára s segítőkészségre, amit tanúsított, akkor is)

Tapintatos, visszafogott, jólelkű emberként emlékszem rá. Csak bizalommal lehetett irányába még egy olyan szégyellős kislány is , amilyen én voltam.

akkoriban halt meg, amikor anyukám, tán egy nappal később, én erről nem tudtam, de megálmodtam... (aztán később az anyakönyvben láttam, hogy egy lapra, egymás alá került a bejegyzésük)

 

Bogdán Jóska bácsi" volt a fogorvosom (itt ő se bácsi, én már őszen ismertem, de nagyon fiatalos, erős emberként, férfias is volt mindig (egy nálam fiatalabb lányt vett feleségül később, másodjára) mindig mosolygott, sőt viccelődött is... az érzéstelenítőre azt kérdezte meg mindig, hogy vanília- vagy csokoládé("fagyi)t parancsolok-e ...(persze volt úgy, hogy hiába is érzéstelenített, injekcióval is, mert nem hatott, borzasztó kínok árán tudta csak s darabokban kiszedni fájós, már megdagadt fogam, amit olyan oroszlánordítással kísértem, hogy kilépve a váróterembe, ottani egyik tanárom csak vigasztalni tudott, hogy "nem baj, kislányom..." (törődtem is

vele... de aztán elmúlt a fájás, és nem maradt egy szilánk se az ínyemben...)

 

Szabó György - ő szemorvos volt, elismert, nagytekintélyű professzor! pár méterre a házunktól laktak. Anyukámék gyerekkori játszótársa volt. A szememmel nem volt baj, talán egyszer jártunk a magánrendelőjében, anyunak lehetett valami szemproblémája? vagy nekem is valami bagatell? -nem is emlékszem, csak arra, hogy kedves volt - a hatalmas tekintélye ellenére is, sőt.)(meg is figyeltem, minél inkább lehetne valaki büszke valós érdemeire, annál kevésbé az)

(egyébként az unokája fogorvos lett, jó, lányom egyszer hozzá vittem, nagyapja volt eleve a garancia)

 


Diósszilágyi Sámuelt - akiről elnevezték a kórházat, orvosként  s közvetlenül nem ismertem, de kislányként láttam gyakran az utcán, bottal, hosszú cipőiben, cvikkerrel, messzire néző tekintetével, jellegzetes , komoly járásával, hozzátartozott a város "látványához" a maga különleges egyediségével...

nem is csak orvos volt, irt is, pl. Hollóssy Kornéliáról monográfiát.

 

(Mint ahogy Szilágyi Géza festett - tudtam meg később)

 

 

 

Batka István , jóval később lett körzeti orvosunk, mint ezen a képen látható...már idős bácsiként...

mostanában gyakran emlegethetik, a Maros gyógyiszap elismertetéséért, felhasználásáért komoly harcot folytatott..., ami talán kezd beérni a fürdő újjáépítésével?


Azóta szobra is van a megvalósult álomfürdő (Hagymatikum)gyógyrészlege közelében

 

 

 

a kedves Sonkodi házaspár is hozzátartozott a város képéhez...

igy mosolygósan...

anyu Sonkodiné doktornőhöz járt a reumájával.. s tőlük vettük az első (feles) hegedűmet, mert az ő fiúk - sajnálatukra (-nem akart tanulni hegedülni,

fiaikból is jó orvosok lettek (Szegeden egyetemi tanárokként)(unokájuk pedig az a Sonkodi Rita akinek képeit csodálom, (és csodáltatom időnként itt a blogom lapjain is)

Jó szivvel gondolok rájuk.... Makó egykori orvosaira... Hiányzanak!

 

( 2011. október)

 

Danilo Kis nyomában

Danilo Kis magyar zsidó apa, montenegroi anya fia, aki szerbül írta nagyszerű irodalmi műveit, s Párisban halt meg, 19 éve, október 15-én, épp azon a napon, amikor elkezdődtek a határokon átívelő kultúrnapok Szegeden illetve Szabadkán, utóbbin már annak aki rendelkezik útlevéllel, mert hiába van itt a szomszédban, hiába beszélnek ott is magyarul (talán még ízesebben is), mégis csak még mindig más ország... (és még csak nem is EU tag) Pedig Danilo Kis élete és életműve (ami majdnem ugyanaz, hiszen egész lényével, az életével ír) többek közt épp ezt a behatároltságot cáfolja.

Tegnap az önéletrajzi jellegű műveiből készített filmet a Fövenyórát láthattuk, a Belvárosi Moziban, ma meg egy több órás kisesszé felolvasást élvezhettünk a Grand Caféban.

Én a buszon olvastam el az első és utolsó fejezetet a Fövenyórából - tovább is mentem, mint kellett volna, annyira belefeledkeztem... (megint egy újabb tartozás az elolvasandók sorában!)

A film a maga puritán, fekete-fehér képeivel, szűkszavú, lényegretörő drámaiságával egy másik közegben de nagyszerűen vissza tudta adni az író világát; apa-, sors- és útkeresését, különböző idősíkokban; az érzékeny kisfiú és a felnőtt író nézőpontjából.

A filmben nem hangzott el, de mégis - az egészben -benne volt az a mondat, amit a Fövenyóra utolsó mondataként, az üldözött - s később Auschwitzban elpusztított- apa utolsó levele zárómondataként olvastam: "Jobb az üldözöttek, mint az üldözők közt lenni".

Az esszéfelolvasások más-más szemszögből, de ugyanazt a kikerülhetetlen hatást sugallták. Egy jelentékeny íróét és emberét, aki fontos dolgokat mond nekünk is, akinek nem véletlenül volt a poetikája is po-etika! Aki egy mai fiatal (szabadkai születésű, Szegeden tanuló)költő életébe pl. olyan fordulatot tud hozni, ami alapján elmesélheti nekünk, esszéjében, hogy hogyan lett nem-nacionalista.

Danilo Kis nyomában

Danilo Kis magyar zsidó apa, montenegroi anya fia, aki szerbül írta nagyszerű irodalmi műveit, s Párisban halt meg, 19 éve, október 15-én, épp azon a napon, amikor elkezdődtek a határokon átívelő kultúrnapok Szegeden illetve Szabadkán, utóbbin már annak aki rendelkezik útlevéllel, mert hiába van itt a szomszédban, hiába beszélnek ott is magyarul (talán még ízesebben is), mégis csak még mindig más ország... (és még csak nem is EU tag) Pedig Danilo Kis élete és életműve (ami majdnem ugyanaz, hiszen egész lényével, az életével ír) többek közt épp ezt a behatároltságot cáfolja.

Tegnap az önéletrajzi jellegű műveiből készitett filmet a Fövenyórát láthattuk, a Belvárosi Moziban, ma meg egy több órás kisesszé felolvasást élvezhettünk a Grand Caféban.

Én a buszon olvastam el az első és utolsó fejezetet a Fövenyórából - tovább is mentem, mint kellett volna, annyira belefeledkeztem... (megint egy újabb tartozás az elolvasandók sorában!)

A film a maga puritán, fekete-fehér képeivel, szűkszavú, lényegretörő drámaiságával egy másik közegben de nagyszerűen vissza tudta adni az író világát; apa-, sors- és útkeresését, különböző idősíkokban; az érzékeny kisfiú és a felnőtt író nézőpontjából.

A filmben nem hangzott el, de mégis - az egészben -benne volt az a mondat, amit a Fövenyóra utolsó mondataként, az üldözött - s később Auschwitzban elpusztított- apa utolsó levele zárómondataként olvastam: "Jobb az üldözöttek, mint az üldözők közt lenni".

Az esszéfelolvasások más-más szemszögből, de ugyanazt a kikerülhetetlen hatást sugallták. Egy jelentékeny íróét és emberét, aki fontos dolgokat mond nekünk is, akinek nem véletlenül volt a poetikája is po-etika! Aki egy mai fiatal (szabadkai születésű, Szegeden tanuló)költő életébe pl. olyan fordulatot tud hozni, ami alapján elmesélheti nekünk, esszéjében, hogy hogyan lett nem-nacionalista.

VÉGSŐ KÉRDÉSEK

HOVA lesz az a sok érzés

könnyek nevetés bánat

és öröm az út végére

 

Mibe torkollik?

 

Jó esetben egy bölcs

hálás és fáradt mosolyba

 

Mert ez mind az enyém volt

Valaha

 

De HOVA lesz? Ki viszi el?

Mit hagyok itt belőle későbbre?

 

Mert ha semmit se

akkor minden hiába volt és lesz

jobban mondva nem is lesz

 

mintha nem is lett volna

mintha nem is lettem volna

 

SOHA

 

?

 

 

mennyi idő?

túl sokat érek rá, ahhoz képest, mennyi időm van hátra...


ezt a mondatot "elloptam",  KERTÉSZ  PÉTERTŐL, AKI "ÚJSÁGIRÓ ÉS TEMETŐGONDNOK"  Szentendrén,  (saját meghatározása szerint) és blogger, aki újabban, betegsége (stroke?) óta, egy ujjal pötyögteti - tán még remekebb - blogbejegyzéseit, mindig fején találva a szöget...


és talán még frappánsabban, mert csak azt pötyögi, amit muszáj


és milyen tömören ezt is, amin én is annyit rágódok egy ideje, sokkal szószártyárabb módon, hogy nekem ne mondja senki, hogy a nyugdijas ráér (már volt is emiatt purpallém postai, értelmetlen, maratoni időrabló sorbaállás közepette, mert hogy igenis nem ér rá, mert neki már éppenhogy kevesebb ideje van, ahhoz, hogy elvégezze, amit még akarna --- úgyse tudja! - ez az igazi kapuzárási pánik, mert hogy ezen a kapun túl valószínű már nem pótolhatjuk be, amit a kapu előtt elmulasztottunk (ellazsáltunk, eltékozoltunk, ellötyögtünk stb...), olyan ez az idő, mint egy záróra előtti, csak éppen nem tudjuk pontosan a zárás idejét, de tudjuk , hogy egyre közelebb van. és jóval közelebb , mint egy nemnyugdijas fiatalnak - emberi számitás szerint... különösképp, ha az egészség, a testi állapot romlása-hanyatlása figyelmeztet erre... és mégis "ráérünk", mert lassabbak vagyunk, mert minél inkább  akarnánk felgyorsulni, annál kevésbé tudunk, mert már ez egy másik időszámitás, gyorsabban telik az időnk (micsoda igazságtalanság is ez! hiszen gyerekkorunkban milyen végeláthatatlannak tűnt... ugyanaz az időszakasz, egy óra, egy nyár.. egy év... egyáltalán az ifjúság s hova repült? mert visszanézve már az se tűnik hosszúnak, az egész életünk nem... csak egy röpke ... sóhajtás... - vagy lehet, hogy épp az alatt kellett volna jobban rászokni arra, hogy ne érjünk rá, lehet, hogy jobban ki kellett volna használni, míg lehetett, míg volt idő...


(2011. október 18)

süti beállítások módosítása
Mobil