Danilo Kis magyar zsidó apa, montenegroi anya fia, aki szerbül írta nagyszerű irodalmi műveit, s Párisban halt meg, 19 éve, október 15-én, épp azon a napon, amikor elkezdődtek a határokon átívelő kultúrnapok Szegeden illetve Szabadkán, utóbbin már annak aki rendelkezik útlevéllel, mert hiába van itt a szomszédban, hiába beszélnek ott is magyarul (talán még ízesebben is), mégis csak még mindig más ország... (és még csak nem is EU tag) Pedig Danilo Kis élete és életműve (ami majdnem ugyanaz, hiszen egész lényével, az életével ír) többek közt épp ezt a behatároltságot cáfolja.

Tegnap az önéletrajzi jellegű műveiből készitett filmet a Fövenyórát láthattuk, a Belvárosi Moziban, ma meg egy több órás kisesszé felolvasást élvezhettünk a Grand Caféban.

Én a buszon olvastam el az első és utolsó fejezetet a Fövenyórából - tovább is mentem, mint kellett volna, annyira belefeledkeztem... (megint egy újabb tartozás az elolvasandók sorában!)

A film a maga puritán, fekete-fehér képeivel, szűkszavú, lényegretörő drámaiságával egy másik közegben de nagyszerűen vissza tudta adni az író világát; apa-, sors- és útkeresését, különböző idősíkokban; az érzékeny kisfiú és a felnőtt író nézőpontjából.

A filmben nem hangzott el, de mégis - az egészben -benne volt az a mondat, amit a Fövenyóra utolsó mondataként, az üldözött - s később Auschwitzban elpusztított- apa utolsó levele zárómondataként olvastam: "Jobb az üldözöttek, mint az üldözők közt lenni".

Az esszéfelolvasások más-más szemszögből, de ugyanazt a kikerülhetetlen hatást sugallták. Egy jelentékeny íróét és emberét, aki fontos dolgokat mond nekünk is, akinek nem véletlenül volt a poetikája is po-etika! Aki egy mai fiatal (szabadkai születésű, Szegeden tanuló)költő életébe pl. olyan fordulatot tud hozni, ami alapján elmesélheti nekünk, esszéjében, hogy hogyan lett nem-nacionalista.