szétestem

össze kéne kalapálni

nade kinek?!

Tábori Nórára emlékezve, róla és vele ( Mestersége szinész) pár perc a tévében

Mikor a szinészetről kérdezték, nagyon tetszett amit mondott, szinte pótlásként

hogy ő állandóan figyelte az embereket, hogy ábrázolni tudja őket alakitásaiban (eleinte tudatosan  DE később már akaratrlanul is)DE az mindig fontos volt,hogy az alakitásaiban Ő IS benne legyen 

S ez minden művészi alkotásra igaz!

A Duna ugyanaz. Ugyanaz?

Még egy helyen sem ugyanaz, más-más időben. Mert 2-szer nem léphetünk ugyanabba a folyóba...

Másrészt igaza van Adynak, még több folyó esetében is: "Dunának, Oltnak egy a hangja"...  (

Mindenesetre a folyóban (folyókban) én bárhol és bármikor csak gyönyörködni tudok... és elmerengeni... a  változás és a változatlanság örök egyidejűségében...  

(még akkor is, ha örökkedvencem, (etalonom) a sajátfolyóm a Maros marad..., és mindent hozzá hasonlitok , ahhoz mérek; lám ezt az újvidéki Dunát is...):

a Duna meg (mint minden folyó) csak folyik... (én meg csak nézem... (hogy fecseg a felszín, hallgat a mély...)

A Dunán túl: Pétervárad:

(Általmennék..., 

 -no  nem ladikon, ladikondeladikon, hanem gyalog a hídon - de halogatom - az idő is borongós..)

ott, a túlparton, az erőd területén, a jellegzetes toronyóra is, ami nagymutatóval jelzi  

az órát és kicsivel a percet - igaza van -ennél csak ez lenne jobb, ha nem is lenne mutató...:  

szegény galambok - a hid előtt - nem látják a Dunát innen, de jobban érdekli is őket valami szemezgetni való, én meg örülök a plusz"témának")

itt is, a Dunán veszteglő hajóépítményen (étterem?) a Novi Sad feliratnak, ha elfelejtenénk, hogy hol is vagyunk... (mely részén a Dunának) 

 majd máskor nézem meg közelebbről is a túlpartot az erődítménnyel.. (innen is szép) (vagy lehet, hogy szebb is, mint közelről?...) (u.i mire a hídra érek, el kezd esni, cseperészni, de időközben el is állt...csakhogy én már akkor másfele járok...( erről majd máskor teszek fel képeket..., )

és eljön az a nap is, itt már megyek a hídon, Pétervár felé (utolsó nap persze)

a hidról a Novi Sad-i oldal

a hídról már Pétervár

s itt már Pétervár-i út(ak)ról a Duna

Duna bujkálva, kanyarogva a távolba'...

Dunának 2 partját...  összekötő híd

A Dunapart Pétervárad felől , újvidéki látképpel...

aliz2. :: 2009. okt. 21. 4:35 :: 14 komment :: Címkék: fotok

 nem múlhat el úgy pesti tartózkodásom úgy, hogy ne zarándokoljak el az Irók Boltjába (is)

sokat nem vsárolok (nem birok (cipekedni) ha igen, akkor se viszem le Makóra...

most a Jelenkort kerestem célzottan (meg más folyóiratokat, bár elfeledve) mert Makó ezeket száműzte kolátozott kultúrjából, s emlékeztem, hogy megjelentek ott valamikor (még májusban!) Timi versei, amiket még soha sehol nem olvastam (hol van mér az az idő mikor még én voltam első olvasója, akár kéziratban is) Na de most igen:

ja és vettem három szép könyvjelzőt unokámnak (ráfér, annyit olvas)

 Sokszor megállok az utca közepén

 https://www.szombat.org/kultura-muveszetek/onarckepek-kora?fbclid=IwAR3L1JCZKdmf8404UN-no9qy8_uAKmcJYnSlGn9jqplWoiVwO812luuGMa8

Szombat

Az önarcképek korában élünk. Talán soha nem láttunk és termeltünk még annyi önarcképet, mint manapság: hiszen a telefonokkal minden eddiginél könnyebben készíthetünk – és rögtön retusálhatunk is – portrékat saját magunkról, és minden eddiginél gyorsabban meg is tudjuk ezeket osztani az ismerőseinkkel.

Turi Tímea

Az ember egy idő után – ezt a felnőttkorra, a harminc év körüli időszaktól szokták számolni – felelős az arcáért. A gyerek és a fiatalkori arc tekintetét az öröklött és tanult hatások alakítják, a meglett felnőttember arcát azonban már a saját gondolatok, érzések, választások szabják olyanra, amilyen. Az viszont újdonság, hogy ma már nem csak az arcunkért, de az arcképünkért is felelősek lehetünk. Ez egyszerre felszabadító és kicsit ijesztő is: egyre inkább magunkat látjuk mindenhol, az arcképeinkkel saját magunk kapuőreivé válunk.

Ezzel párhuzamos, hogy az utóbbi években elhitettük magunkkal, az arc egészét látni nem is olyan fontos, az arc elfedhető. A maszk – mármint nem a színházi, hanem az egészségügyi – megszokható. Az utóbbi időben nekem különös élmény, hogy míg egy kevésbé zsúfolt villamoson is könnyedén és önként felveszem a maszkot, nagy tömegben, ha az a közösség számomra fontos, eszem ágában sincs. A járványügyi védekezések így rámutattak arra az eredendő, sokszor könnyen elfeledhető dologra, hogy az arc láthatósága nem is annyira egészégügyi, mint inkább bizalmi kérdés. Mint a kézfogás: van, akinek kiteszem magam, és van, akinek nem zavar, ha nem.

A művészet története az arcképek története is. A láthatatlan arc kiállítás ebbe a különös történetbe enged betekintést, a szelfi mint lélektani igény történetébe.

„Harmincon túl az arc

elszabadul.

A rossz, a jó kiütközik

javíthatatlanul.”

Székely Magda Az arc című verse is erről szól, ha kifordítva is: hogy az ember egy idő után felelős az arcáért – és az önarcképeket körülbelül ettől az időtől kezdve készítik a festők.

Az önarcképeknek nyilván van egyfajta praktikus haszna is: hiszen egy festő számára éppen ő az a modell, aki mindig kéznél van. Akinek van képe hozzá, hogy ne késsen el a megbeszélt időről. Aki türelemmel tűri, hogy éppen annyi ideig álljon rendelkezésre, amennyi ideig a festőnek szüksége van rá. Egy portré mindig egy viszonyt is ábrázol, egy kapcsolat pillanatképe is, amely a modellt és a portré készítőjét összekapcsolja – az önarckép az önreflexió őrjítően paradox műfaja. Hiszen a tekintet az, ami a leginkább a miénk, a test azon része, mely a legfelismerhetőbben képvisel minket: és ez az, amit sohasem láhatunk.

Vörös Géza: Ablak előtt (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)

„Akkor lássalak, amikor a hátam közepét”, ismerjük a mondást, de soha nem mondjuk azt, hogy „akkor lássalak, amikor az arcomat”. Az arc, a tekintet ugyanis maga reflexió, és a reflexió nem figyelheti meg magát, csak lopva, tükörképekből – ezért a legkedvesebb képem a kiállításból Vörös Géza Ablak előtt című, csendéletbe rejtett önarcképe, amely épp e csendéletbe rejtettség miatt a legrealistább és legesendőbb is egyben.

Mert az arckép bár az elkapott pillanat rögzítése, de – mint Örkény novellájában a pöcök –, túlél minket. Ezen az izgalmas utazáson kalauzolnak végig minket ezek a képek, amelyhez jó nézelődést, jó szembesülést kívánok.

Elhangzott a 2B Galéria és a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár közös kiállítása megnyitójaként. 

A kiállításon szereplő művészek: Aba-Novák Vilmos, Anna Margit, Bálint Endre, Bihari Sándor, Bokros Birman Dezső, Csabai Ékes Lajos, Diener Dénes Rudolf, Erdei Viktor, Földes Lenke, Gedő Lipót, Gera Éva, Gombos Lilly, Gráber Margit, Herman Lipót, Kádár Béla, Kaufmann Izidor, Kornitzer Béla, M. Lilien, Abel Pann, Perlmutter Izsák, Perlott Csaba Vilmos, Róna József, Sajó Edit, Scheiber Hugó, Szentgyörgyi István, Tihanyi Lajos, Vörös Géza, Zádor István.

A kiállítás kurátora: Farkas Zsófia

A kiállítás november 23-ig tekinthető meg

még a mobil is, de azzal csináltam a fotót :) :

 miért nem  dolgozom ki a rajzaimat, miért hagyom meg vázlatnak, skiccnek, firkának?

miért nem  dolgozom ki az írásaimat, pillanatoknyi , improvizatív rögzités után?

miért nem fejezek igazán be soha semmit?

miért csak elkezdeni van kedvem?

pedig az életem már jórég elkezdődött, s méltón kéne befejezni - azt is. , nem maradhat vázlat!