vöm minden héten pénteken a bet orimban sziporkázik, a heti szakasz értelmezésekor, a régit közvetiti de a mának szólón, élvezetesen,, igen
újabban, észrevettem a Szombat folyóirat is közli (jól teszi, bár a zoom közvetitésekkel én is élvezhettem, de igy legalább maradandóan megmarad:
Vári György
s szólította Mózest, és beszélt Hozzá az Örökkévaló, ez Mózes harmadik könyvének nyitómondata. A mondat első felében nem derül ki, ki szólította Mózest, Isten csak a mondat végén kerül elő. Az összes egyéb esetben Isten szépen bemutatkozik, és nem közli külön a szöveg, hogy Mózes hívást hallott, Isten egyszerűen elkezd beszélni, elmondja, mit akar. Akkor most mi történt?
Mi azt szoktuk gondolni, hogy az Ég néma, üres, hozzánk már nem szól az Örökkévaló Isten. Pedig amikor először voltunk színházban, amikor először láttuk a bölcsiben a gondnok bácsit dolgozni, úgy éreztük, mi is valami ilyesmit szeretnénk majd csinálni: színészek és szerelők lenni, akik mindent meg tudnak csinálni és bármivé lehetnek. Szólítást hallottunk.
Amikor valóban találkozunk valakivel, eszükbe sem jut, hogy az, hogy nekünk igenis ő az egyetlen, butaság, mert hát annyi férfi és nő él a földön és annyira kevéssé különbözünk egymástól tulajdonképpen, hogy lehetetlen, hogy legyen közöttük „igazi”.
A munkánkat – Max Weber, a nagy szociológus szerint nagyon is bibliai alapon – hajlamosak vagyunk „hivatásnak” nevezni, mintha lenne valaki, aki elhívott erre a munkára minket. Röviden szólva: jelentést tulajdonítunk az életünknek, értelmet látunk belé. Úgy halljuk, hogy egy hang hív Bennünket, hogy a világ dolgai szólnak Hozzánk. Hirtelen, hétköznapi helyzetekben felkapjuk a fejünket. Mintha valamit üzennének nekünk, mintha valamit kérnének tőlünk, valamire emlékeztetnek minket.
Így járt Mózes is, először hallotta meg a hívást, aztán ismerte fel a forrását, Istent. Ez az üzenet már elsősorban nekünk szól, hogy mi is megtanuljuk felismerni Őt hétköznapi elhívásainkban. Nicsak, ki beszél – csodálkozott el Mózes. Ja, helló, Isten.
De miért most hívta el, ha már eddig is folyamatosan kapcsolatban voltak?
Azért, mert ez a könyv az Istennek felajánlott áldozatokról szól. Mert életünk értelme, jelentése nem lehetünk mi magunk, csak valami olyasmi, ami rajtunk messze túl van. Az, ami belőlünk másra vonatkozik, az, amit másokért teszünk, szerelőként, orvosként, színészként, mindegy.
Az áldozatra a hetiszakasz a „korban” szót használja, amelyet a károv, vagyis „közel” szóból képez. Ha áldozatot hozol másokért, kilépsz mások felé önmagadból, elengedsz, könnyűvé, könnyebbé válsz, Isten hívását követed, az áldozat lényege, hogy közel kerülj hozzá. Hogy, ahogy Mózes, felismerd a hívásban, abban, amiben igazán jó vagy, amit Neked kell elvégezned, Isten szólítását.
Isten hívás, az, amivé lenned kell.
A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője
