van (lett) belépőjegyem  egy fővárosi zsinagógába, névre, helyreszóló. A nevem is fel van irva a padra, kis tokba, nyomtatva, névjegyként. lányom anyósától kaptam. Ő már évek, vagy tán évtizedek óta törzslátogató lehet itt. Előrébb is van az ő állandó helye, mi két sorral hátrább, egymás melletti helyen, lányommal. (a férfiak másik oldalon)

Őszi nagyünnepekkor kell is ez a jegy, mert amúgy nagy a zsúfoltság. Talán nem is jut mindenkinek ülőhely. Szegeden, a sokkal tágasabb, nagyobb zsinagógában sokkal kevesebben vannak.  Még új évkor is. (Most én se ott.)

Ennyi zsidó embert, mint itt, ritkán látni ilyen kis helyen. Biztos, nem is  mindenki örül ennek. Én igen! Nagyon!

Magasztos áhitatot jobban tudok érezni a szegedi zsinagóga hatalmas kéklő, csillagos kupolája alatt, valahol ott a távolban keresve Istent, a kupolán túli égi magasságokban.  Itt viszont  Isten saját képmására teremtett embereit láthatom, különösképp  a rengeteg  - valóban angyali arcú - gyerek alakjában. Egy csomó, még karon ülő. Az a 9 hónapos, akinek kifelé boldog új évet kivántam,  apja szerint nem tud még válaszolni rá, pedig dehogyisnem, válaszolt, a tekintetével. És én akkor is boldog új évet kivánok - a jövőnek - ha nem érti (de tudom, hogy érti azaz érzi, és ha nem is emlékszik erre a korai , első új évére - valami módon megmarad benne a zsinagógai ünnep emléke, talán az én jókivánságomé is (amit sose viszonzás miatt teszünk)

Legyen is boldog új éve, mindenkinek, minden gyereknek,  vannak itt bőven,  nem csak karokon, a padsorok közt szaladgálva, sőt az oltárra is felkapaszkodva, Rubik kockát forgatva, üditőt iva, mig apjuk előimádkozik.

Milyen természetes ez az egész. De hiszen a zsidó vallás lényege az élet. Az isten-i meghatározás lényege is a létige, a van. (a "vagyok aki vagyok" - van, aki van) Mi is "vagyunk" - s e tekintetben valóban Isten  sajátképére formált teremtményeiként. Legyünk hát!

"Szaporodjatok és sokasodjatok!"

Csakazértis.

Mert mindnek ellenére élünk. Éljünk!

És örüljünk! 

Hogy élünk, hogy TÚLél(t)ünk. Mint az az idős holokauszttúlélő, aki némi botrányt is kavarva (nem is igen értem, miért) - egy videon táncra perdült  Auschwitzban, és az egykori különböző koncentrációs táborok helyszinein, az unokáival. Akik csak azért születhettek meg, mert ő túlélhette Auschwitzot. Hát hogy is ne örülnének, örülnénk ennek!?

(Táncoltak Teresinben is, ahol én és anyukám "túléltünk". Bár az én apám is túlélőként táncolhatna, velem, s lányommal (a sose megismert unokájával)... 

(de hát a filmbeli túlélő lengyel (survivor) nagyapa is emliti (angolul: If someone would tell me here then, that I would come sixty three years later with my grandchildren, so I 'd say, "What you talking about? So here you are. This is really a historical moment.), - hogyha valaki 63 éve azt mondja neki, hogy majd eljön az unokáival ide, megkérdi , miről beszél..:? olyan hihetetlennek tűnt volna, és valóban talán csak fél százaléknak adatott ez meg, a többit megölték...)

aliz2. :: 2010. szept. 8. 21:25 :: 2 komment 
Kategóriák: ünnep :: Címkék: elmelkedes, zsidosag

.voltam egykor, a fotó hátlapjára irt szöveg szerint 1961. julius 16-án

frissem érettségizve, a makói Maros-parti strandon...alsó homokszigetén 

(mert akkor még volt, jócskán, az is)

 pozsonyi piknik programjai közt a Lányok anyák - antológiánkkal kapcsolatos programra időzitettem a felutazásom - nem, nem Pozsonyba! - csak Pestre, a Pozsonyi út környékére; az antológiás programunk vele szemben, a körút másik oldalán volt, a Wallenberg Egyesület szervezésében, kiállitótermében... amit mi egy kis családi-rokoni találkozással is egybekötöttünk: kisunokám, hetek óta most láttam újra, ő se járt még túl gyakran Pesten, (Budáról), s kivül is maradt a programból, el is aludt a kocsijában, utána, mikor már kiürült a terem, meg is etette gondos anyja, Kanadából épp ide látogató unokatestvérem  segédletével...

FOTOK

a bemutatón előbb az antológia keletkezéséről beszélt szerkesztője Pécsi Kata, a női aspektus, látásmód fontosságáról,

volt egy felolvasás is (Fenákel Judité) ennek jegyében, bizonyos Manci néniről, és egy felszólalás a másik nem felől, miszerint ne essünk a ló túlsó -csak női- oldalára, a férfiakat kizáró történeteinkkel -

én maradtam a legtovább, egész besötétedés utánig a Pozsonyi  úton, pedig nem igen birom a tömeget, sehol se... be is vágtam a Radnóti utcába, ami bár a színházaké volt, most, de a vége -, vagyis a Duna felé Bulla Elma emléktáblája, Radnóti plasztikája, már szinte néptelen térségben került kiváncsi szemem elé:

Aztán visszavonzott a szinpad környéke, bár nem sokat láttam belőle, mig fel nem álltam egy kis  kertes részre. Itt jó volt hallgatni és a kivetitőn többnyire látni is, a pesties műsorokat, pl Kern András dalát a Lövölde térről (de szeretem , de  remekül énekli ezt a remek dalt...),

aztán a legvégén,

"Fegya" (Jávori Ferenc, a Budapest Klezmerbandből és Dunai Tamás, nem csak énekhangjával (mint hegedűs a háztetőből, Tevje a tejesemberként), hanem klarinéttal is -

főleg odesszai dalokat énekeltek, Fegya hanghordozásában, előadásmódjában, rekedtes erőteljességben és hatásosságban nagyon emlékeztetett Viszockijra, ha a dalok szövegei nem is voltak olyan "erősek", mint a klasszikus fenegyerek költőé, node oroszul - elhangzott a Moszkvaparti esték is, Podmoszkovnie vecserá -felszólitásra együtt énekeltük _tem ...Nye szlüsno v szadu dazse sorohi,(hol vannak a cirill billenytyűk?!)

jó volt feleleveniteni az oroszt, és a dalt, amit még tanitottam is... nemrégiben a Duna-partra kimentem telefonálni lányommal (hivott, de csak ott hallottam), közben gyönyörködtem a kivilágitott Margit hidban és a Dunában - és később  a Moszkva-part és Duna-part , múlt és jelen is, kicsit egymásbamosodott, a két folyó egymásbafolyt, és nem is tudom, miért, de a szememből is folytak a könnyek...

Trudno vüszkazaty i ne vüszkazaty , sto to na szerdce u menja

nehéz kimondani és nem kimondani, hogy mi van a szivemen...

......

(én egyszerre tudom szeretni a magyar és az orosz nyelvet, meg az angolt, franciát -nosztagiát érezni Moszkva és Budapest után,  meg Makó iránt, szeretni a Marost, a Dunát, a Balatont, a tengert, az adriait és a földközit is... mindent... szeretném átölelni az egész világot.. és tudok egyszerre zsidó is és magyar is lenni, de főleg - remélem - ember! minden alkategóriától függetlenül --- és nem is értem, hogy miért vannak olyan  emberek, akiknek csak a kirekesztésen jár az esze - hát nem magukat (is) szegényitik ezzel?:..)

Mindenesetre itt most mindenki szeretteli és ölelkezős volt... szinpadon és körülötte is...

Kár hogy csak egyszer egy évben van pozsonyi piknik...

(i k szozsalényju gyeny razsgyénijá tolko raz v godu)

beléphettünk... (én évtizedekkel ezelőtt voltam itt.... akkor még nem volt felujitva, de istentiszteleten voltunk s többen... egy élő zsonagógában -  most inkább csak üres múzeumnak tűnt, de ragyogó, fényes, újnak látszó...(2004 óta)

a bejáró csarnoka viszont egyformán szomorú, mint akár a szegedi, vagy a makói volt

a mártirok emlékével teli...

emléktábla ,.nevek.-nevek.. (vhelyi unokaestvéreim apukája nevét nem találom, (NEUMANN) pedig ott kellene hogy legyen, de annyi van. hogy elvész köztük ...és sietünk...

előadónktól sok újat nem hallok (még szép),mindenesetre érdekes, hogy mikor a héber irásmódról esik szó, ami magánhangzó mentes, mondom néha ki van pontozva... s mondja, bent a teremben vannak is ilyen imakönyvek, 

kinyitok egyet és épp a JISZROÉL szónál nyilik ki az imakönyv...(hát igen...

a falon feltűnik egy óra, ami 10 óra 10 percet mutat állandóan, kiderül, hogy ekkor vitték el a zsidókat...1944-ben..

.(nem a gettóból, mert Vhelyen különboző okokból ilyen nem volt, de a sorsuk folytatása ugyanolyan... Szegeden már találkoztunk a "nagy utazás előtt"...a gyűjtótáborban

felmentünk a karzatra is...

ott egy gyönyörű ablak van (a homlokzati) népi motivumai a szabadkai templomra emlékeztettek

amúgy minden zsidó templomban otthon vagyok:

 mit számít a cél?

élvezd az utat!

(akárhova visz)

a jubileumi ünnepségek 3. napja ma az iskolaépületben illetve udvarán zajlik

50 éves az iskola, amely Bartók nevét felvéve, ének-zenetagozatú lett , de maga az épület, a Szegedi utcán, rég áll - úgy is hívtuk hajdanán : Szegedi utcai iskola... (az utca, ahol laktunk is...)

tudtommal nem találkoztak, egyszer sem, tavaly lehetett volna az 50 éves. ha lett volna. de most is, egyetlen régi osztálytársam se látom a sok lézengő egykori diák közt ezen az 50 éves ünnepélyen...

fura, hogy én itt vagyok. hogy én vagyok itt. épp. akit voltaképpen elüldöztek. persze kicsit szülőként is jöttem most, a fényképezőgépemmel, lányom kedvenc iskolájába. az ő tanárai még az udvaron. az enyémek már csak a tablón. s tele az udvar az én volt gimibeli tanítványaimmal is, mindig ráéreztem, melyikük jött a Bartókból, melyikük volt bartókos; kultúráltabbak, jobb ízlésűek, jobbmodorúak voltak a többieknél. a művészeti nevelés megtette a személyiségformáló jótékony hatását. most is, "megöregedve" is milyen kedvesek, figyelmesek, barátságosak valamennyien! az lenne a színésszé lett, tavaly hirtelen elhunyt Kocsis Gyuri is. akinek emlékfát ültettek, s eljöttek szegedi színészkollégái is

. Vidám szerepeire emlékeznek Sancho Panzara, Svejkre, pedig ő volt az én diákszínpadomon a (szintén bartóki ihletésű!) szarvassá változott fiú, aki kiáltozott, a titkok kapujában, mert már nem tudott visszamenni, nem fért be az agancsa az elhagyott házba.... hallom is az egykori hangján :

(jaj
! de mennyire fáj nekem is! és jut eszembe, már mi sem tudunk beszélni, pedig készültünk rá; mikor az iwiwen megtaláltam, 76. augusztusában: "Ugye te vagy az Gyuri, egykori színpadosom a JAG-ból"_ csaptam le rá, örömmel. S ő is úgy válaszolt: "Drága Júlia! Boldog vagyok, hogy rám talált, sose tagadnám meg makói múltamat. Szeretnék beszélgetni ennyi év után. Nekem azt, hogy nagyon sok zsidó barátom van /bocs az egyszerű fogalmazásért/ magának köszönhetem. Ősztől Szegeden dolgozom újra a színházban, járok át néha Makóra. ........ a számom. De ha megadja esetleg a magáét, szívesen beszélgetnék, találkoznék, nem is hiszi, milyen sokat adott nekem ezen a pályán, ha akarja, elmesélem, csók Gyuri" Jaj, Gyuri! miért nem hívtál!? pedig megadtam én is a telefonom... most már hogy tudunk beszélgetni, találkozni?!..., hogy mesélheted el, amit... hiába is akarnám már...?s hogy mondhatnám el én is neked, hogy remek fiú voltál!)

 mostantól egy kis fa őrzi majd emlékét, ami máris nagyobb, mint egy ember, és egyre terebélyesedni, zöldellni fog... ahogy mondta is a "Szarvassá változott fiú kiáltozásai"-ban: ("az én lombos szarvam dübörgő világfa/ csillag a levele, tejút a mohája") mögötte a játszótér, a farönkökkel, ahol majd most is, mint mindig, gyerekek ugrálnak, egy rönkön, a frissen ültetett fa előtt, az ő neve... a rönk, mint egy félbetört fa... félbetört élet... "Már búcsúmat veszem, ég áldjon keeedveesem..."... énekel mögötte a rögtönzött kórus, lyányom is beállt néhány osztálytársával, egykori énektanára vezénylése alá...

aztán az aulában énekelnek, "néked zengjen a dal ", meg "elindultam szép hazámbul.... visszanéztem félutambul"... (lányom el is érzékenyedik visszanézve...) 

régi igazgató szájából hallgathatjuk az iskola régi történetét, mióta - 50 éve - ének-zenetagozat lett, emléktáblát kap az alapító, egykori szolfézstanárom "Bolemann néni" , már csak két lányának tudják a virágot és köszönetet átadni, egyik barna volt, másik szőke, most mindkettő ősz - a barnát tanítottam, a gimiben, de mára már teljesen egyformák...

az is lehet, hogy voltak itt-ott korabeli osztálytársak az udvari partin, csak nem ismertem fel őket(?) már nem úgy nézhetnek ki, mint a tablón...

lányomék, pár osztálytárs, korban közeli iskolatárs, egy asztalnál ülve, már a 10 éves találkozójukat emlegetik - ebben a tanévben esedékes! - és csak a szépre emlékeznek, és énekelnek-énekelnek, mint régen ... hogy is ünnepelhetnének máshogy egy ének-zene tagozatú iskola egykori- s örök- növendékei.

aliz2. :: 2008. szept. 6. 20:34 :: 2 komment
Kategóriák: ünnep :: Címkék: irodalom, iskola, kolteszet, szineszek

...az unokatestvérem Kanadából látogatott haza, az ottani énekkar tagjaként sokat szerepeltek Gyomaendrődön és környékén, de oda nem tudtam átmenni, meghallgatni őket (mint annakidején Ópusztaszerre), ezért aztán, gazdaságosan, minden időt kihasználva, "megszerveztük" együtt utazásunkat Pestre, az IC-n (ő Vásárhelyről jött, én meg Makóról Szegedre) Több mint két órás úton jót lehet nem csak olvasni, de beszélgetni is... meg csinálni egy önkioldós közös fotót.., (amit mire felteszek, ő már újra Kanadában

liz2. :: 2011. szept. 5. 22:39 :: még nincsenek kommentek 
Kategóriák: fotó :: Címkék: foto, kapcsolatok, rokon, utazas

...oktató, nem íly töltőtollkoptató... "

hát én az lettem, mi "nem középiskolás fokon" tanító költőnk nem lehetett...

de lehettem volna... mondjuk pl. hegedűművész?

most azért fordulhatott meg a fejemben ez a (költői?) kérdés, mert a Bartók zeneiskola jubileumi koncertjén valaha itt tanuló egykori diákok, ma zeneművészek, adtak koncertet...

40 éves a zeneiskola, de én már jártam az elődébe (is), aztán konziba is, 2 évig - csak aztán, hogy felvettek a bölcsészkarra, ami nagy szám volt még akkoriban, hátat fordítottam a konzinak (a zenének sőt a zenélésnek sem, még jóideig) lyányom is, még nálam is bíztatóbb kezdet után, (elsőként kapta meg az iskola hires-neves egykori zongoratanárának: Istók Margitnak a díját, később még egyszer kamarazenekari tagként is, ahol saját négy tételes darabját is előadták pl. stb...)a sikeres zongorafelvételije után, ő már el sem kezdte a konzit..., igaz, ő elsősorban zeneszerzést akart volna tanulni, arra meg nem volt akkor lehetőség...

apai nagyanyám Berlinben végzett Zeneakadémiát, zongoraművész volt hivatalosan, de a család miatt abbahagyta a koncertezést, zongorát, éneket tanított, és mennyire örült, hogy hegedülök, és irta gyönyörű leveleit a zene egész életre szóló, majdnem-vak öregség(é)ben is 

támaszt, vigaszt, szépséget hordozó erejéről...

itt is, már 80-an túl, a zongorája előtt ül, amszterdam-i magányában, írnám, de tudom, hogy a zongorájával, a zenével, és kimeríthetetlen gazdagságú lelkével, jóságával, ő sose volt magányos....

azt hiszem - ha már nem is veszem elő a sarokba felállított hegedűtokból a hegedűmet - bár mindig elhatározom, - kevés perc van , ami teljesebb lenne, mint mikor igazán jó, élő zenét hallgathatok - ma is volt pár ilyen percem

s milyen igaza volt "mamajám"-nak abban a régi levélben, amit még kislány unokájának írt, hogy majd megtudom, öregségünkben különösképp milyen sokat jelenthet a zene

de hallgatni is, passzívan élvezni a zenét is jó (ha ugyan passzivitásnak nevezhető az, hogy nem tudok nyugton, csak ritmusosan mozogva hallgatni bármi zenét)

és talán nem baj, hogy "oktató" lettem - (hiába beszélt hegedűtanárom anyukámnak holmi "kivételes előadói készségemről") - az a lényeg, hogy amit csinálunk, azzal használjunk... ma egy volt kollega énektanár, hegedűvel a kezében, az iskolából jövet, ahol most tanít, említette, hogy egykori tanítványom lett az igazgatója, s ő említette neki, hogy nekem köszönheti az irodalomszeretetét, a hangverseny után pedig, valaki, Németországból, a 40 éves találkozójukra jőve, (miközben a mellette álló helyi folyóirat főszerkesztő megkért rá, hogy rövidítsem le iskolájuk jubileumi emlékkönyvébe a iskolalapító nagyapámról írtakat, és be akarta nekem mutatni, mondtam, felesleges, emlékszem rá, a nevére is... ) csodálkozott, hogy emlékszem rá..., mikor nem is volt közvetlen tanítványom.. De szavalt! Hát hogy ne emlékeznék... Minden(ki)re emlékezem, ami , (aki) az iskolámban valamiképp hasznos volt... Ugyan mi van ebben "csodálni" való...

aliz2. :: 2008. szept. 5. 21:28 :: 2 komment
Kategóriák: ünnep :: Címkék: emlekezes, koncert, tanitas