Halmai Tamás írása Turi Tímea Anna visszafordul című verseskötetéről 

„Átadom a korszakot. Működik.” Kemény István: Dél 

Turi Tímea harmadik verseskötete a szavakra lecsupaszított beszéd, a jelentésig tisztított költészet saját hagyományát folytatja. Tüntetően díszítetlen ez a közlésrend; ami persze nem az artisztikum naiv elutasítására épül. A kérdő mondatok eleven retorikája, a keretes szerkesztés kerekítő fegyelme, az ismétlések, a párhuzamok, a gondolatritmus – és nem utolsósorban a szerző bámulatos stílus- és arányérzéke – ünnepi dikció nélkül is finom anyagú lírát eredményeznek. Akár direkt, akár ironikus módon értjük, a császár új ruhája valóban föl-fölragyog: „ragyogjál, jelentés, császár új ruhája, / te légy a forma, / te légy a forma” (A költészet története). Intertextusokkal elszórtan élő szövegvilág a Turi Tímeáé; épp ezért az idézetek, allúziók, vendégszövegek jelenléte hathatósabb nyomatékot kap. Például a Nemes Nagy Ágnes Fákcímű versének központi motívumát evokáló A téli fákban,melynek zárlata („Mily reménytelen”) is Nemes Nagyig téríti figyelmünket (vö. „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen” – A szomj); míg a közbeeső rész a Karinthy-bonmot újrafogalmazásával teremt korszakközi akusztikát: „Nem egymást akarják: / a férfi férfi, a nő nő akar lenni”. Az Anna visszafordulkötetcímben a nőiség fikciós bonyolultsága (vö. Anna Karenina) és az értelmező reflektálás gesztusa ér egybe. Nőnek lenni, anyának lenni; férfi-nő kapcsolatok hálóját szőni-szaggatni; megélni szerelmet, barátságot, gyöngéd magányt és bizalmas erőszakot: a fiatal felnőttkor profán misztériuma tárul föl a nyolc ciklusra tagolt anyagban. E tematikai zártság – a „Nem vagy már kamasz” (Szerkesztői üzenetek) intelme s az „én sem vagyok már / gyerek” (Lányanyák) belátása közt – nem vétkes korlátoltságot jelent, hanem lehetőséget a fókuszos figyelemre. A szembenézés költészete. A nyílt titkoké – és az őszinteségé, mely többé nem ártatlan erény. Elbontja az illúziókat, s ami marad: a tények kesernyés mágiája. Bátran keserű, emelt szívvel bölcs ez a kötet; s nem fázik az aforisztikus végigazságoktól sem: „Tudom, hogy vannak fontosabb dolgok, / mint a szerelem” (Fontosabb dolgok); „A seb nem gyógyul. Tanulj meg vele élni” (Őszi éjjel); „a szerelem mégse hazugság, / a hazugság nem szerelem, / hiába kapcsolódnak néha összevissza” (Tatjana válasza Anyegin harmadik levelére). – Ablak nélküli versek. De tele tükörrel a ház. (Hány olvasó mer majd farkasszemet nézni a szövegtükörrel?) Kortárs líránkban ritka az efféle, szenvedélyesen szenvtelen hangütés; leginkább WisławaSzymborska analitikusan okos esszéversei juthatnak eszünkbe (bár Turi nyelve alanyibb, s témái intimebbek), más vonatkozásokban esetleg Nádasdy Ádám (cinkosan sprőd ráismeréseivel) s Tóth Krisztina (varázstalanító poétikája varázsával). Hogy mégsem cinikus értelmiségi szólamok uralják e verseket: szív és költészet kettős vívmánya; valami óhatatlan lelkiségé. Mert Turi költészete hovatovább mindent tud testről és lélekről („Lehet, hogy halhatatlan / a szenvedély, de te mégis halandó vagy: / eszerint élj” – Gemma Donati füveskönyve); a hübriszt viszont, hogy a szellem transzcendens távlatairól szónokoljon, távol tartja magától. (Különös ugyanakkor belegondolni, mivé színeváltozhatna át e poézis, ha sorai metafizikus mozdulatokra bátorodnának, s olykor a bizakodó derű csábításának is engedne.) Jobbadán eldönthetetlen, hol játszik szerepet a Turi-vers, sztereotípiáit mikor gondolja komolyan, s közhely-újraértelmezései mely pontokon fordulnak át iróniába, szarkazmusba vagy a rezignált humor más alakzataiba. Érezni: az indulat helyenkénti többletében is mímelő szándék rejtezik, elfödni a mondhatót, s elővermelni a mondhatatlant. Történetközpontú líra, esztétikája eseménypoétika;miközben a narratív elemeknél, az epikus magnál lényegibb a beszéd, a beszélgetés verssé változása – a dialógusokból leszűrt logosz. A szocializáció visszás mágiája („papundekli volt a várfal” – Fele királyság) s a társas létmód bonyodalmas változói („Annyi mindenkink van, / és mi annyi mindenkinek vagyunk valaki” –Philemon emlékezik) között végső soron nem is az én, hanem az én története válik az önreflexió tárgyává: „Hány ember kell egy szerelemhez? / És hány ahhoz, hogy történet legyen?” (A hűség élő szobra); „Minden történet ott kezdődik, / hogy az egyik testvért jobban szeretik a másiknál. […] Így élünk / szeretetben és szorongásban” (Amikor álmodtam). – Az emlékezés (hitekre, gyermekkorra, tegnapi barátra) sem a nosztalgia reflektálatlanul meghitt művelete itt, sokkal inkább az öntudat újrarendezésének mentális folyamata. Kortárs kötetről lévén szó nem meglepő a közéleti horizont földerengése, például a Körútzárvigasztalanul allegorizáló politológiájában: „Íme, az ország két részre szakad […] Most minden közvetlen, most minden jelentés, / az ország szétszakad, tükör szeli ketté: / két partja két tábor, kettő részre szakad: / a félelemre és a félelemre”. S fájdalmassá poentírozott kiskompozíció is alkalmasnak mutatkozik arra, hogy botránnyal fölérő társadalmi jelenségről referáljon: „A nők mindent kibírnak / egy ideig” (Dal a családon belüli erőszakról). (Provokatív redukció e kétsoros, a dalforma „fölegyszerűsítése”alanyra, állítmányra, tárgyra és határozóra. Szavakra, melyek mindent ki bírnak – mondani. Csak legyen fülünk a hangtalan közlésre is.) A szavak, a nyelv, a beszéd (és a közlő hallgatás) lágy hatalma a némákkal és névtelenekkel vállalt szolidaritás jegyében értékelődik föl: „Te is tudod: néha épp az az igaz, / amit kimondunk, és nem az, amit gondolunk / helyette” (Amikor tanácsot kértél); „az az élet is élet, / amit nem mesélnek, csak úgy van” (A gesztusok); „Lesznek majd, akik tudni vélik, / miről beszélek, és mit hallgatok el, de ti ne törődjetek velük, / én tudom, mit beszélek” (Az összes férfi). A ciklusok előtti nyitóvers Krusovszky Dénes Elromlani milyencímű, paradigmatikus hatású kötetét is megidézi; annak absztrakt melankóliája helyett azonban a társas viszonyok közt egzisztáló köznapi én dilemmái bomlanak itt ki: „Mikor romlanak el? […] Mi mikor romlunk el? Hiszen még jók voltunk, / amikor szültünk” (A nyár leghosszabb napja). A könyv zárlata pedig szomorkás derűvel összegzi az idők (és a versek) hiánytapasztalatát: „Évek múlva, miután újra béke lesz, az anyák visszatérnek / a térre, a gyerekek nélkül. […] Csend lesz. / És ők felidézik a boldog időket, és boldogok lesznek újra” (Találkozó). A „különnemű nők / testvérisége” (A nők naplói) aligha csak a versvilágban létező kategória; amint az önmegvalótlanítás szelíd ambíciója sem csak papírlakó hősöké: „Kórustag szeretnék lenni […] lélekben alt” (Csupa magas C). De hogy hol ér véget a papír, s hol a pátosz: a jó ég tudja. És a jó vers. – Helyben vagyunk. (Magvető, 2017) Olvasat © 2018   |  Irodalom és irodalom 

Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.. Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/lelekben-alt/?fbclid=IwAR1Zd6rhnpAyafqpYfUHyG4xJg4CNSzt1TSqq_twuzLo7GT8JUXVueduloQ

Gonda Julia

de remek kritika! , akár a kötet