A kezdet kezdetén magamban léteztem. Naplót akartam írni. Először azt tanulom meg, ki vagyok, és honnan jöttem. Anyám pszichiáter, apám pszichopata. DE-vel nem kezdünk mondatot, nyilatkoztatta ki apám, én pedig azonnal rávágtam, hogy: de. Mielőtt apámat kettéfűrészelték, úgy emlékszem, egészen boldog volt. Hogy a saját ágyában haljon meg, ezt szeretném. Hiányzik.
Köd van, péntek este van. Nem teszek többé a tűzre. Az ablaknál álltam, és vártam, hogy lemenjen a nap, mert ez volt a szabály, és ha nem akartam, hogy bajok legyenek, akkor meg kellett várnom, hogy lemenjen. A ház előtt kert, a kert alatt völgy, a völgyön túl hegy, a kertből a napot nézem, mely leáldozóban van a hegy mögött. Aki nem járt Európa tetején, nem látta a Matterhorn égnek meredő jeges ormát, az alatta elterülő kis fennsíkot a komor sziklák között pajkosan hancúrozó bumfordi mormotákkal, az valamely tárgyszerű leírás alapján aligha képes átérezni a látvány nagyszerűségét. Volt a kertünkben egy rakás vasúti talpfa. A tatának három malaca volt.
Hajnali négyre jár; az eső sustorgására ébredek. Az ébresztőórát este a párnám alá dugtam, hogy csak én halljam meg a csergését, és anya ne ébredjen fel, de az óra még nem is szólt, én már ébren voltam, annyira készültem a meglepetésre. Mi ütött beléd, kérdezted akkor.
‒ Dávid! ‒ kiáltják az utcáról. – Fuss! Menekülj!
Olyan volt, mint egy ütés.
– Jeruzsálembe indulsz holnapután!
Szombat hajnalban, amikor mentem ki a reptérre, még nem szállt fel a köd. Küszöbön az ősz, a levegő illata megváltozott, nyers, mint az ázott vasé. Meg tudom mondani, melyik volt az a pillanat, amikor belém nyilallott, hogy ennek a viharverésnek a legsúlyosabb villámcsapása miránk fog lesújtani. Az új elkerülőn tépünk, amikor Kacsa hátrafordul, és megkérdezi, hogy hol a faszban vagyunk, de persze mindenki kussol, mert fingjuk sincs, gondolom, vagy nem akarnak valami baromságot mondani, nehogy összezavarják, és még jobban eltévedjünk. Elővettem a telefonom, hogy megtudjam, hogy vagyok. Nyílegyenes bekötőút vezetett a telepre. Ha megállnék, ki kéne józanodni.
Egy tragikus úti élményről lesz szó. Mint tudjuk, vannak bocsánatos és kevésbé bocsánatos bűnök. Nem történt meg, holott elkövettem. A kanyarban életem végére értem.
Van még két vagy három életem ezen kívül, amiből most beszélek ki. Nap mint nap el kell játszanom a csodálkozó ember szerepét, és ez a színlelés egyre nehezebb. Jó néhány évvel ezelőtt volt egy tanárom, aki azt mondta, az lehet belőlem az életben, ami csak akarok, hiszen még olyan fiatal vagyok, és a lehetőségek száma végtelen. Életed bizonyos szakaszában egyszerre kell majd kézben tartanod kézben egyszerre nem tartható dolgokat. Csak mondani kell, csak beszélni mohón, leállíthatatlanul, beszélni… Elakadó szavakkal beszélni mifelénk nem szokás.
Van egy ország, ahol lakom, semmi ágán lógó flakon. Fiam, ez a föld. Meg van ez a világ bolondulva, föl van fordulva a pereputty a feje tetejére, ezt gondolják a faluban sokan, nem is egészen alaptalanul. Rájövök, mire készülnek, de nem tudok onnan elmenni. Gyűjtögetem a haragot. Azt követeli minden, ismerd el jogát a gyűlölethez, hadd növekedjen a dédelgetett harag. Vasutasok és pedagógusok szerelme, nemzedékeken át, a nyugati határsáv egy rövid szakaszán. Majd visszatérünk rá a kommunizmusban, mondtad nekem, de nyugtalan lettem ettől, mert tudtam: nem fogunk visszatérni rá. Bagdadban is olyanok a népek, mint Nyárligeten, azok mindenütt hasonlók. Európét, a szidóni szüzet egy rozmaringillatú, fehér rinocérosz rabolta el. A riporterre gondoltam, akit végül egy anakonda gyomrában találtak meg.
Anyámnak nincsenek barátai, így estefelé, ha kijön a templomból, vastagon magára keni dán púderét, és egyenesen ellenségeihez tart. Klárimama egyre nagyobb tételben lopkodta haza a Kötöttárugyárból a kardigánokat.
Miért hord télen mindenki szürke vagy fekete kabátot, kérdezi Bé.
Akkor adol egy fekete nadrágot?
Hányadik lesz, aranyapám?
Jó, még egyet. De aztán mára ennyi.
A szokatlan öltözetű férfi megállította az időt. Műsor nélküli fellépő, aki kéretlen vetkőzése közben behúzza a hasát. Kőkemény dolog ez a zsákbanfutás, letargia és rémület minden perce. Ha olyan volna a szeretet, mint az influenza; Ha az égen csillag lennék; Fekete győz a fehéren. Charles Bukowskit várom vacsorára, és nem tudom, mit főzzek. A Hősök teréről nemrég lőtték fel az ezer darab fehér óvodást.
Több mint egy emberöltő telt már el azóta, de nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe a háború. A Jóbarátok Boltjában ül a két jóbarát boltos, és csak dúdolgat. Velük minden rendben volt, várták a karácsonyt. A remény, melyet a jövőbe vetettünk, tanúskodik majd mellettünk talán.
Saját magát nézte öregen. Végül csak ennyi maradt belőle. Végül az életünk kilök magából. Az első száz év gyorsan elröppent. Ez a refrén, és teljes hangerőn szól.
Kérjük, fejezzék be az olvasást!
