mikor költöztünk (amit tulajdonképpen még nem fejeztem be teljesen - innen a még selejtezendő holmik garmada - ) arra gondoltam, hogy olyan ez az egész mint valami ásatás lehet; különböző korok -rétegenként - a 100 éves családi házban; aztán persze felfordult az időrend, próbáltam rendszerezni, kategorizálni, de aztán kifutottam a (határ)időből és ömlesztve került minden erre a kisebb helyre, s most nyitogatom a "palackokat" , és száll ki belőle a múlt(ak) szelleme..., (meg ami azóta is hozzárakódott)...
személyes jegyzeteket, írásokat, leveleket, fotókat, rajzokat nem tudok kidobni, akármilyen gyűrött és sárguló lett a papírjuk, de ügyelnem kell, nehogy véletlenül összefogjam a velük összekeveredett kidobhatókkal:
ez egy kis régi, '60-as fotóm, még a régi ház udvarában-nagykapujában készült rólam - 16 évesen; egy régi noteszborítóban találtam,
most nem találom
egy sárguló noteszlapon meg ezt a pár sort:
- Miért van az, hogy én annyira megutálok mindent, amit valamikor szerettem?
- Mert mindent túlzásba viszel.
Azt hiszem a kérdésemre anyukám válaszolt. Tömören és igazul. Bár ez a tulajdonságom elég nyilvánvaló volt, számomra is. Legfeljebb okként nem jöttem volna rá. De igaz lehet, hogy a dolgok (érzések is ) ellenkezőjükbe csaphatnak át, szélsőségeikben, végleteikben, azaz ha "túlzás"ba visszük. Mindenesetre ez a "túlzás" ma már nem jellemző rám, azt hiszem. "Kiegyensúlyozódtam", "lehiggadtam". Valószínű, ez a "korral jár". Nem tudok "utálni" - de akkor szeretni se - "annyira"? Valószínűleg. Vagy máshogy. Stabilabban. - Fura, hogy az ember saját mondataira , egykori tulajdonságaira idegenként tekinthet... még jó, hogy vannak ilyen "cetlik", amik emlékeztetnek "rá"(?) Dehát folyton változunk!
..................
lányomtól is majdnem kidobtam egy régi rajzát, (gimnazista kora óta nemigen rajzol -valószínű abból az időből való, vagy még korábbról) meg egy régi (akkor új) versét - a rajzot nem is fejezte be, a verseit meg - amiket ritkábban ír mint prózát, s kevesebb becsben is tartja - mindig szétszórja - én szoktam "felszedni" (remélem nem haragszik meg, hogy most ide is felrakom*):
Ordíts világ!
Ne halld panaszod!
Vad dübörgéssel fojtsd el sikolyod!
Ordíts világ!
Ordítok én is.
Panaszos világ - az enyém mégis.
Ordíts világ!
Fárad a torkom.
Ernyedt zokogás omol az ormon.
Pihenj világ!
Válj némává!
Kinyúló kezed égre talál tán.
(*...hát nem "haragudott", mert nem "olyan" - de nem is örült neki; a versre nem is emlékezett, hogy ő irta volna, a félbenmaradt vázlatról meg megvolt a véleménye... (de hát ő már "kidobta".)
