a két kisgyerek a kocsiban egymásra nézve mosolyogva kommunikál nonverbálisan - de láthatóan tökéletesen értve egymást...a kocsijuk és ők maguk is egy hullámhosszon...

mögöttük - a gyerekkocsikat tolva - kissé elhízott fiatal anyáik  is mély egyetértésben, szintén, de ők szavakkal, s elég hangosan, hogy elmenőben is visszhangzik bennem a mellettem elejtett mondatfoszlány: ...igen, elmúlt az a része az életünknek...

és én most...., mire gondoljak....miután egy irodalmi kérdéssel fordultam brilliáns elméjű, minden  részletet aprólékosan ismerő, megtanuló régi barátnőmhöz, akivel órákat dumáltunk a koleszban egy szekrény tetjén egyetemistakollegista korunkban ( vagy 65 éve persze)...(Dosztojevszkij lóverő álomjelente merült fel a fb-on valami kapcsán egy "beszélgetésben" (netán Nietzche meg a Torinoi ló...)

és ő pár perc elmúltával közli, kikapcsolás után, visszaírva cseten, hogy ő már  semmire nem emlékszik, mert időközben... (nem is írom tovább)....


Beszélgessünk hát, amíg tudunk! míg van miről, emlékezzünk míg van mire....!