Egy gondolat repül
A száraz levelek fáradt szárnyain.
Aztán lehanyatlik.
Földre hulltak vágyaim.
Az emberek furcsán komolyak,
Egyik sem tudja , mi a bánatom,
Azt hiszik a régi érzés fojtogat:
Ősz, elmúlás, fájdalom.
Csak én tudom egymagam, hogy mi fáj,
Csak én tudom, hogy széttép a magány,
Mely ősszel, nyáron, minden évszakon
A nyomomban jár…
De most, ezen a szótlan őszi napon
Mellém szegődött egy eltévedt sugár.
Szeged, 1963. október 12.
A fotót ma délután exponáltam... a verset 47 éve írtam, 20 évesen, az egyetemi kollégiumban, afféle -hábetlerizmus" elleni(?)- költői versenyként.(a Rozsdatemetőt akkoriban olvastuk, vitattuk).. egykori szoba- ill."költő(?)társam" szokta olvasni a blogomat , vajon ő hogy emlékszik arra a régi őszi napra, pontosabban estére, amikor 20 évesen ... miért is voltunk annyira szomorúak(?)... (ő - ha jól emlékszem? "szürke pulóverbe csomagolva vitte a lelkét..."(?) AZ ő verse mindenesetre jobban tetszett nekem , mint a magamé... De azért vitathatatlanul Rilke több mint 100 éves eredetije viszi a pálmát..., akár egy fohász. Jaj, de szép - akár az ősz - :
Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
A napórákra árnyékod bocsássad,
s a szeleket ereszd a földre már.
Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik,
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.
Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára,
éjszaka olvas, folyton levelez,
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja
(1902)
...
úgy látszik, mások is úgy gondolják...http://oszinap.blogspot.com/
(2010. okt.)
