napok óta készülök már végre lemenni a Marosra, ez mára olyan sürgetővé vált (érzem, hogy itt a vége a nyárnak, régen is, mindig is igazán ősz felé jött rám sürgetően és ellenállhatatlan erővel a Marosrajárhatnék, de most ez egybeesik egy nagyobb egységgel is... csak nem most akarnám pótolni sok nyár elszalasztott marosozását, a múlttal szembeni kiengesztelésként, de most hallottam, ebben a nagy hőségben, hogy olyan a Maros mint régen volt, homokszigetes, tiszta, nem maradhatok hát nyugton itthon, mikor annak idején kisgyerekkoromtól kezdve ifjúkoron át nem volt szinte olyan jóidős nap, amit hagytam volna Maros nélkül elmúlni, még a svájci Thún tó partján és a nizzai tengerparton vagy akár az Adrián is idehúzott vissza a szívem, a Maros partjára, mert (ki a Maros vizét issza , vágyik annak szíve oda vissza), s mert az - akárhogy is, de - az enyém, úgyhogy - ha hűtlen lettem is hozzá évekig, évtizedekig (persze ő is!!! - most mégis) úgy éreztem, hogy vissza kell térnem hozzá... egész nap ez az Ady sor zakatolt bennem. ... megyek.Visszakövetel a sorsom.

igen visszakövetelt... a Marosom...mentem is, hiszen persze hogy végre megtaláltam az elveszettnek hitt fürdőruhám is, abban a bőröndben, amit évek óta nem használtam, ott volt benne..., s semmi más, csak a fürdőruha. (ami utoljára Szigligeten, a Balatonban volt rajtam akkor, amikor Halász Péter épp, tőlem pár méterre, "ott állt az augusztusi napsütésben, ellenfényben, mint egy színházi előadáson, és kellett volna mondani neki valamit, de mit, de már mindegy is, mert Halász Péter ott áll a strandon, az augusztusi napsütésben, és most már ott is marad, mindörökké) ahogy meg lett írva is...

én meg most megyek a Marosomra, keresem az én régi örökMarosomat...

(2012. aug.)