Kongás, zúgás. A Jelenkor olvasói már találkozhattak Bánfalvi Samu nevével. A novemberi számot a fiatal költő nagyszabású költeménye nyitja, amelynek középpontjában egy középkori nagyszebeni harang áll, és annak mindmegannyi gazdag vonatkozása. A vers dús képekben írja körül a harang alakját, hangját, készítőjének életét, a török hódításon át 1849-ig ívelő szövevényes történetét, névadó szentjének hagiográfiáját, intertextusok beépítésével, sűrű utaláshálóval. Talán nem hivalkodás azt mondani, hogy ez a komplexitás megelőlegezi a szám teljes versanyagának összetettségét és változatosságát. A nyolc további költőt felsorakoztató versrovatban helyet kap keserű humorú, gyors ritmusra járó, senkit és semmit nem kímélő korkritika-haláltánc (Lackfi János), Keserü Ilonának ajánlott, a festő alakját és művészetét finoman megidéző, légies költemény (Balogh Robert), a hittel, a fiatalság gyötrő kérdéseivel, az apasággal egy hétköznapi helyzeten keresztül, szinte észrevétlenül számot vető mű (Székely Szabolcs), szentenciákból építkező, elmés, ironikus töprengésgyakorlat (Turi Tímea), az elhunyt mesterhez intézett csak-azért-is reménykedő felszólamlás (Vida Kamilla), a legkülönbözőbb helyzetekben felcsendülő hangokból szőtt önéletrajz-kísérlet (Gerevich András), a madarak életére nemcsak figyelmes, hanem azokban útmutatást fürkésző szemlélődés (Dimény H. Árpád), távolról szentlegendákra rájátszó, női szerep- és életlehetőségeket kutató vers (Szűcs Anna Emília). A kritikák közül kettő is verseskötetet méltat. Pinczési Botond Rakovszky Zsuzsa friss könyve, a Délutáni éjszaka kapcsán minuciózus elemzéseket nyújtva elsősorban azt vizsgálja, hogy a költőnek az aktuális trendektől (és divatoktól) elhatárolódó, bölcseleti természetű lírája hogyan képes mindig új maradni. Fekete Richárd pedig azt mutatja be aprólékosan, hogy Keresztesi József Szabadság mozija napjaink korlátozottság- és válságtapasztalatai közepette hogyan teremt a szabadságigény jegyében ellenkulturális beszédmódokat ‒ avagy a mostanság olykor gyanúba kevert posztmodern nyelvi játékosság és a politikum, az etika világa között korántsem húzódik feltétlenül szakadék.
Eltérő hőfokok, töprengések. A lapszám kétségkívül legszenvedélyesebb, legizzóbb hangvételű szövege Bikácsy Gergely regényrészlete. Már a körülmények is felfokozottak: egy disszidens magyar csoport, egy festő a szeretőjével és két kísérőjével épp a kasseli Documentára tart, amikor a rádió bemondja, hogy elfogták a Vörös Hadsereg Frakció tagjait. Vagyis 1972-ben járunk, a főszereplő-elbeszélő pedig a szerető, a húszas évei végén járó Kiss Orsolya. A szikrázóan autonóm, radikálisan szabad, a Közgázt unalomból otthagyó, nyelvzseni nő sodró erővel, gátlástalanul beszámol eksztatikus szerelmi életéről, az áporodottnak érzett hazai viszonyokról, érzéki-szellemi kalandjairól. Hogy úgy mondjam, veszélyes olvasmány, mert olyan fokú szabadságéhség árad belőle, hogy az az olvasót is számvetésre késztetheti saját szabadságfokát illetően, de akár azon is lehet töprengeni, mikortól fordul át a kérlelhetetlen autonómiaőrzés autonómiaönzésbe. Babarczy Eszter regényrészlete jóval visszafogottabb, de nem kevésbé lebilincselő. Egy ötvenes értelmiségi nő váratlanul találkozik volt osztálytársával, egy fotóriporter férfival: az analitikus részletességű, a szereplők belső és külső világát igen árnyaltan megjelenítő próza fő eszköze a nézőpontváltás, amely révén kiderül, mennyire máshogy élik meg a történéseket a szereplők. Az irodalom képes megmutatni olyasvalamit, amit sosem látni, de amit mindig jó lenne tudni: ténylegesen milyen hatást vált ki az ember a másikban. Babarczy Eszter legújabb könyvéről, a legendás színházrendezővel elszámolni igyekvő Apám meghalról Pályi András közöl megrendült kritikát a lapban. Sándor Iván új regényének egyenesen a bevezető fejezetét ismerhetik meg a Jelenkor olvasói: az elbeszélő egy mai elmagányosodott író, aki az idő jeleit fürkészi, szavakat keres a kor válságaira, a humanizmus visszaszorulására, a növekvő elsötétedésre. A Sándor Ivánra újabban jellemző szaggatott, zaklatott ritmusú elbeszélés éppúgy visszanyúl az ’56-os forradalomra, ahogy a közeljövő baljós történéseit sejteti.
Vannak olyan írók, akik kiváló beszélgetőtársak is, mivel érezhetően a társalgás során formálják meg gondolataikat, így betekintést engednek azok szövődésébe, formálódásába. A mindig nagyon színesen nyilatkozó Parti Nagy Lajos is ezek közé az írók közé tartozik, most Ágoston Zoltánnal beszélgetve mesél a könyvekhez, könyvtárgyakhoz fűződő viszonyáról, a könyvillusztrációkról, a tenger és a Duna elbeszélhetőségéről vagy éppen elbeszélhetetlenségéről. És ha már a Jelenkorban olvasható a beszélgetés, nem állom meg, hogy ne emeljem ki az egyik anekdotát: Parti Nagy Lajost fiatal szerkesztőként elszalasztják a pécsi képzőművészet egyik nagy mesteréhez, a Jelenkor jellegzetes bordó betűit megtervező Martyn Ferenchez, hogy hozza már el a pontosvesszőt, amelyről valahogy megfeledkeztek. Takáts József időről időre közreadja irodalmi-eszmetörténeti feljegyzéseit, egyperces esszéit. A mostani közlés anyagát egy 2017-es római tartózkodás foglalja keretbe, és ezúttal is zavarba ejtő bőségben sorakoznak a legkülönfélébb tárgyú fejtegetések, telitalálatgyanús megfigyelésekkel. Csak kettőt citálok: „Az antik alkotásoknak előbb keresztény, majd nemzeti, végül popkulturális változatai készültek el.” Az Iskola a határon „élettanítása (s talán ezért az élettanításért íródott) nem keresztény: időnként meg kell alkudni, önzőnek kell lenni, el kell viselni a megszégyenülést ‒ nem ez számít, hanem a belső lelki béke. És nagy, mindenre kiterjedő bizalomra van szükségünk az élettel szemben: látni kell a nagyszerűségét, s bízni, hogy majd elhozza nekünk is, ami igazán fontos”.
Rétegződések, hatások. Soproni András újabb betekintést enged a műfordító műhelyébe. A főszereplő ezúttal is Lermontov, akire orosz pályatársaihoz hasonlóan nagy hatást gyakorolt Byron, több mint két tucat verset írt az ihletésére. Ezekből olvasható hat, a fordító komparatív megjegyzéseivel. Szintén összehasonlító vizsgálódást végez Tóth Orsolya, aki nagy ívű tanulmányában azt mutatja be, Szabó Magda hogyan használta fel a két világháború közötti időszak sikerkönyvét, az Elfújta a szél című regényt. Szabó Magda életműve kapcsán rendre fölvetődik a kérdés, hogy lektűr-, netán middlebrow-irodalomnak érdemes-e tekinteni, vagy szépirodalomnak, és bár Tóth Orsolya nem foglal állást, kutatása segíthet a kérdés árnyaltabb megítélésében. Még sosem hallottam olyat, hogy valaki lektűrírónak nevezte volna Mándy Ivánt (szép is lenne), de azzal a szemlélettel gyakran találkozni, miszerint Mándy titokzatos, társtalan, előzmények nélküli író. Ezt a nézetet korrigálja Papp Ágnes Klára tanulmánykötete, amely magyar és világirodalmi kontextusban tárgyalja az életművet, olyan szerzőkkel és irányzatokkal vonva párhuzamot, mint Krúdy Gyula, Gelléri Andor Endre, Bohumil Hrabal és a francia új regény. A könyvről Klajkó Dániel közöl nagyon körültekintő bírálatot. Akár innen, a szám végéről is el lehet kezdeni az olvasást, de a felcsapás ősi módszerétől sem tartanék vissza senkit.
