– Bonyolultabb ez. Nem csak presztízs. Nyilván egy kiadó olyan könyveket ad ki, amelyekben hisz. Amiket szeret. Tudok erre válaszolni kiadói emberként, szerkesztőként. Azt hiszem, ezzel a szereppel nagyobb magabiztossággal azonosulok. És tudok válaszolni verset író emberként is. A kettő metszetéből mondom: a kortárs költészet valójában szubkultúra. Szociológiai értelemben az. Persze nagyon magas presztízsű szubkultúra. Az iskolában sokat tanulunk róla, de később kevesen forgatnak kortárs verseskönyveket. Ez nem jelenti, hogy amiket kiadunk, azokban ne hinnénk. Én szerzőként azért vittem a kéziratomat a Prae Kiadóhoz, hogy a korlátozott lehetőségeket, amelyek számunkra a Magvetőnél rendelkezésre állnak, ne a saját könyvemnek tartsam fenn. Inkább lehessen több fiatal pályakezdővel kísérletezni.

– El szokták mondani a klasszikusokról is, hogy annak idején inkább képeztek szubkultúrát. És bár a Nyugat folyóiratról mindenki tanul, de annak idején viszonylag alacsony példányszámú lap volt.

– Nem szoktak emiatt félni barátai vagy családtagjai? Tartani attól, hogy magukra ismernek egy szövegében?

– Nem egy az egyben történnek ezek a dolgok. Az ember gondolkozik a saját és mások életén, közben néha hirtelen meglát bizonyos összefüggéseket. De azért nekem nincsenek nagyon beazonosítható, intimpistáskodásra alkalmas verseim. Érdekes tapasztalatom akadt mindenesetre. A valóságban egy fiam van. Amikor rájöttem, hogy az anyaságról való tapasztalataim le tudnám versben írni, azt gondoltam, nem lesz olyan versem, amelyben a megszólaló anyának egy fia van. Inkább több lánya. Azt hittem, ezzel tökéletesen megvédtem a magánéletemet. Aminek az lett az eredménye, hogy egy időben rendszeresen kérdezték ismerőseim, hogy vannak a lányaim. Mondtam, hogy nekem nincsenek lányaim, de nem hitték el.

– Nem kockáztatta ezzel, hogy kevésbé lesznek személyesek a versei?

– Lehet, de ezt körülbelül úgy gondolom, ahogy Petőfi Sándor mondta a XIX. század költőiről: ha nincsen más szándékod, mint a saját fájdalmad-örömöd eldalolni, akkor a szent fát félre kell tenni. Pusztán a személyes dolgokról versben beszélni szerintem papírpocsékolás. Azok a sztorik érdekelnek, amik közösek tudnak lenni. Valószínűleg ezért is vonzódom annyira a mitikus történetekhez.

– Benne van ezekben a versekben az is, amit közéletként értelmezünk? A fogalom persze nem feltétlenül azt a napi politikát jelenti, amit értünk alatta. Akadnak, akik az éppen közszájon forgó dolgokat is megverselik: fülkeforradalomtól a kordonbontásig.

– Tényleg nagyon változó, mit értünk közélet alatt. Azt szoktam mondani, hogy amikor tíz éve Édes hazám címmel közösen szerkesztettünk Bárány Tiborral közéleti verseket, egészen más szövegek kerültek bele, mint amelyek ma kerülnének. Tíz éve az otthon ülő nő nem volt politikai téma, mostanra az lett. Néha azt érzem, nem én írok feltétlenül közéletibb verseket, csak a közéleti figyelem szempontja megváltozott. A közbeszéd narratív struktúrája, hogy egy publicisztikában hogyan tudunk gondolkodni a minket érintő kérdésekről, gúzsba köt. Muszáj ráállni egyfajta véleményre, nagyon nehéz azon változtatni. A közösségi média is úgy működik, hogy ha egy véleményt mondasz, abba fogod az egyre kevésbé változékony ismerőseidet belepörgetni. Ez engem nagyon frusztrál. Azt érzem, hogy az irodalom, ha ugyanazokat a szavakat is használja, mint a közbeszéd, menekülési útvonal lehet. Tágasabb levegőt biztosíthat. Valószínűleg gondolkozom közéleti kérdésekről, csak nem a közbeszéd eszközeivel szeretném megmutatni.

– Ma már egyre nehezebbnek tűnik a menekülés, nem? A szekértáborok elvárják a betagozódást, aki pedig próbál mérsékeltebben fogalmazni vagy kívül maradni, az is megkapja a magáét. 

– Abszolút. Rettenetesen nehéz helyzet. Én sem látom ebből a kiutat. Azt szeretném remélni, hogy az irodalmi szövegek ezt a helyzetet ki tudják cselezni. Nem gondolom, hogy cenzurális működés lenne ma Magyarországon. Igazából bármit lehet mondani, csak semminek nincsen súlya. És az is kérdés, hogy ez a bármi mennyi emberhez jut el. Azt érzem a saját gondolkodásomon is, hogy nagyon könnyen reaktívvá tudok válni. Vannak a nagy történetek, minden héten két-három szalagcím, és azokhoz képest akarjuk megfejteni a világot. Mindennapos tornagyakorlat, hogyan lehet a gondolkodás függetlenségét megőrizni.

– Nem szokta úgy érezni, hogy inkább nem is szólal már meg valamiről, mert csak újabb parttalan vitákhoz vezetne?

– Persze, megesik. De azt gondolom, az irodalom ezt a kommunikációs deficitet is fel tudja oldani, csak sokkal hosszabb távon működik.

– Azt mondta, nincs cenzúra Magyarországon. Az ilyen törvények, mint amellyel a Meseország mindenkiéhez hasonló kötetek megjelenését akarták nehezíteni, nem befolyásolták ezt?

– Persze, ez rémes, Damoklész kardja természetesen. Nyilván sarkítani akartam. De ha gyakorlatilag nézem, az öncenzúra, a vélt szabályokhoz való igazodás valósabb veszélynek tűnik. Az is egy mindennapi tornagyakorlat, amikor az embernek mérlegelnie kell, mi a valódi veszély, és mikor a pánik az erősebb.

– A könyvkiadás ma milyen problémákkal néz szembe? Az elszálló nyomdaköltségek mennyire jelentenek most is napi problémát?

– A papírárak és energiaárak növekedése nagyon érzékenyen érinti továbbra is a könyvkiadást, a fogyasztói árak megállapítását. De ebben sajnos nem vagyunk egyedül. Nemcsak a könyv lett drágább, hanem szinte minden.

– Egy hatezer forintos könyvet tényleg csak ünnepnapokon vesz meg az ember.

– De ha azt nézzük, hogy mondjuk háromezer forintért ugyanúgy meg lehet venni egy könyvet, mint egy kiló epret, akkor az a háromezer forint már mást jelent. Bizonyos szempontból van egy versenyfutás az olvasók megtartásáért. Nagyon fontos tudatosítani, hogy a könyvvásárlással az olvasó nemcsak a kötetet veszi meg, hanem a könyvpiac életben tartásáért, a szektor autonómiájáért is tesz.

– Temették már a könyvkiadást tíz éve is, féltek a digitalizációtól, az e-book-kiadástól, most épp a mesterséges intelligenciától. Mennyire pesszimista?

– Nem vagyok az. Nagyon sokszor elhangzott már, hogy a Gutenberg-galaxisnak vége van. Közben a harmincéves floppy-lemezt nem biztos, hogy már meg tudjuk nyitni, a kétszáz éves könyvet viszont továbbra is levehetjük a polcról. Persze átalakult a kiadói munka. Eleve a szövegszerkesztés is. Már eleve azzal, hogy nem kézzel dolgozunk a kéziratokon. Nagyon sok fog múlni azon, hogyan kezeljük ezeket az eszközöket. Azt gondolom viszont, hogy a szépirodalmi könyvkiadásra a mesterséges intelligencia a legkevésbé fog hatni. Lehet, hogy a reklámszövegírásra, szakszöveg-fordításra inkább. A szépirodalmi munkát én annyira nem látom pótolhatónak. A nagy világvége-víziókkal szemben bennem nagyon erős a szkepszis.

– Óbudai Duna-falról beszéltünk, ön is Óbudán él. Mennyire érzi másnak ezt a kerületet a többihez képest?

– Nagyon szeretem, idestova lassan tizenöt éve élek Óbudán. Van Nádasdy Ádámnak egy általam nagyon szeretett bonmot-ja: nem ott van az ember otthon, ahol a barátai vannak, hanem ahol az ismerősei. Nekem több barátom is lett Óbudán, de alapvetően itt vannak az ismerőseim. Mert a barát bárhol lehet. De az otthonosság nem a bizalmasságot jelenti. Hanem hogy van egy olyan tér, ahol te mint polgár otthon vagy. És megismer a postás, a zöldséges, a szomszéd. Erre a fajta otthonosságra Óbuda a kisvárosias jellegű térszerkezetével nagyon alkalmas. Szeretem azt is, hogy nagyon erős a saját kulturális identitása, a hagyományaihoz való viszonya. Nem csak a kulturális intézményekre gondolok. De az itt lakókban is érzek egyfajta büszkeséget. Nagyon szeretem nem csak a mutogatható részét, de erős érzelmi kötődésem van a panelekhez is. Az sem ma volt már, de amikor gyesen voltam, akkoriban laktam be igazán az itteni tereket. Érdekes tapasztalat, hogy felnőttként is ki lehet alakítani egy erős viszonyt a körülöttem lévő várossal. Közben régi óbudaiaktól hallom, nekik a felépített panelek mekkora váltást jelentettek. Nekem már az otthonosság részét képezik. Egy kisvárosban, Makón nőttem fel, és nagyon élvezem, hogy Óbudának is van egy kisvárosi jellege, már csak azzal is, hogy egész egyszerűen messzebbre el lehet látni.

– A most megjelenő új kötetét mennyire érzi szokatlannak, esetleges egyenes folytatásnak a korábbiakhoz képest?

– Nekem mindig fontos, hogy legyen valami összekötő kapocs a könyvben. A konceptkötetet sem tartom egy szitokszónak. Ezt most az imádkozás jelentette. Annak a hétköznapi tapasztalatával. Semmiképp sem a fennkölt értelmezéssel.

– Mit jelent ebben az értelemben a hétköznapi tapasztalat? Belső reménykedést, könyörgést?

– Pont ez az, hogy nem. Van ez az elképzelés a közgondolkozásban, hogy valami transzcendentális, szakrális jelentőségű dologról van szó, az Istennel való kapcsolat biztosítójáról. Nekem viszont a mindennapi tapasztalat nem a hittel van kapcsolatban, hanem a vallással. A mi családi életünket a zsidó vallási élet időbeosztása tagolja. A judaizmus valószínűleg nagyon mást gondol erről a témáról, mint a kereszténység. Az imádkozás nem feltétlenül valami szakrálissal kapcsol össze. Hanem a többi emberrel. A zsidó vallásban csomó imát nem lehet egyedül mondani, muszáj közösségben tenni. És nem imádkozhatsz a saját szavaiddal, csak a megfelelő zsoltárokkal. Az ima így szövegszervezési gyakorlat, ami a közösséghez kapcsolódáshoz vezet. Kicsit olyan, mint az autogén tréning. Technika ahhoz, hogy jól legyél.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/20. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg május 19-én.