„Rendes ruhád nincs? - kérdezte a minap egy kommentelő. Mégis milyen lenne a ruha, ami rajtam van? - tűnődtem. Milyen lenne számára a normális? Aztán eszembe jutott: Én sosem voltam normális: gyereknek mindig túl cserfes, túl izgága és túl másmilyen voltam. A filozofikus gondolkodás ugyanúgy a részem volt, mint az önfeledt társasági szórakozás. Pörgős ruha és túracipő, hercegnő és autóversenyző, rövid és hosszúhajú úgy éltek bennem, mint most ezer nő, akivé cseperedtem. Minden lehettem: egyszerre csendes tó, és hullámzó végtelen óceán, vagy libbenő szellő és felforgató hurrikán. Egy ideig talán mind szeretnénk passzolni, de előbb-utóbb vágyjuk majd levetni magunkról a szoros ruhát. És akkor, ott, életünk varrónője segítségével végre új ruhákat készíthetünk. Akkortól már igazán a lelkünkre szabhatjuk a néha látszó, olykor meg épp láthatatlan darabokat. Megfelelni másoknak olyan, mintha nem a ruhát varrnánk az emberre, hanem az embert a ruhára. Ráadásul mindig lesz, akinek eltérő ízlése révén nem fog tetszeni a kollekciónk. Mert az égi tervezőt kell hallani aki finom szavakkal a fülünkbe suttogja, én már kiválasztottam a neked valót: látom kedvenc színedet, és ismerem a hozzád illő zakót, mely a sötétben úgy ragyog, mint a csillagok. Csak hordd azt a ruhát. Szórd fényedet, mint a nap, és repülj szabadon, akár a madarak. „

Nem egy ismert bölcselő, hanem egy vegán chef, műsorvezető, Stőhr Gréta mondatait idézve köszöntöm Önöket Lőrincz Mária Magdolna és Ádók Zsanett képzőművészek kiállításának megnyitóján. Lehet, elsőre átfut néhányuk agyán a gondolat, hogy lehetnének mindketten képzőművészek, hiszen Zsanett fotós és miként adhat kiindulópontot a ma itt kitárulkozó két alkotóról szóló méltatásnak az iménti eszmefuttatás, de én nagyon is érzem a szellemi rokonságot, a kapcsolódást a művészek, a művek és a lelkükre szabott, hozzájuk illő minőség között.

A kiállítók azt a címet adták közös bemutatkozásuknak, hogy KÉP-MÁS és az élet úgy hozta, hogy nőnap előestéjén van szerencsénk tanúja lenni a két női alkotó vallomásának. Megtiszteltetés számomra, hogy én lehetek az, aki ezt a vallomást felhangosítja.

Már a kiállítás címe is gondolkodásra késztet. Mindenekelőtt a képmás szó sokféle jelentéséből kell megkeresnünk azt, ami ide illik. Az arcról készített ábrázolástól a hasonlóságra utaláson át akár arra az ószövetségi vonatkozásra is gondolhatunk, amely szerint az idők kezdetén az embert az Isten a maga képére formálta.

Az első benyomás, ami a teremben ér bennünket azonnal megjelöli számukra az ide vonatkozó értelmezést. Azt máris leszögezhetjük, hogy ami képalkotásra készteti a kiállítóinkat, az az a képességük, hogy a kifejezni kívánt gondolatokat, érzelmeket képbe tudják sűríteni akkor is, ha az a dolog színesben, és akkor is, ha fekete-fehérben mutatja meg leginkább a maga természetét.

Aki itt körbenéz, valóban arcokat, nőkről készített képeket lát, de sokféleségük, dinamikájuk, drámaiságuk és festőiségük azonnal leszögezi: itt az emberi arc, nem portré. A szem, a száj, az orr, a mozdulat beszédes rezdülése voltaképpen ürügy.

Ami a képmást témává emeli, az különleges kifejezőerője. Nem az a lényeg, hogy kit látunk a festményen vagy a fotón, hogy ráismerünk-e egy valóságos személyre vagy nem, hanem az, hogy ráismerünk-e egy lelkiállapotra? Ráismerünk-e egy érzésre? Láttuk-e már, éreztük-e már magunkat így? És megtanultuk-e belőle, amit meg kellett?

Lőrincz Mária Magdolna és Ádók Zsanett virtuózként játszanak ezzel a kifejezőerővel. Őket azzal a képességgel áldotta meg a Teremtő, hogy jóval többet tudnak meglátni, megérezni és megfejteni a bennünket körülvevő világból, mint ahogyan azt sokan tesszük. Sőt, még ahhoz is van tehetségük, hogy ezt a tapasztalást egy-egy alkotásban odafordítsák elénk és azt mondják vele hangok nélkül: ilyennek látom például a hit, a dac, a bánat, az öröm, az elköteleződés, a félelem, a szorongás, az érték, a remény, a vágy, a tudás, az ösztön és még sorolhatnánk, mi minden lényegét. A lényegi, az érvényes, az igaz megfogalmazására van érzékük és ebben nem ismernek, és nem fogadnak el semmiféle felszínességet.

Második benyomásom, hogy a KÉP-MÁS ilyen erejű megfogalmazására a női érzék teszi őket alkalmassá. A meglátás képessége és a valóság pontos, a tőlük telhető legtökéletesebb transzformációja szerintem a női mivoltukból táplálkozik. Nem, nem valami erőltetett feminizmus mondatja ezt velem, hanem az a mélység és finomság, ami az alkotásokból árad.

Itt, a nőnap előestéjén szenteljünk néhány gondolatot a női minőségnek. Mikor éljek, ha nem most azzal a lehetőséggel, hogy elmondhatom, amit erről gondolok. Pontosabban, amit nem én gondolok, hanem amit Treya Killam Wilber és férje, Ken Wilber filozófus, közös könyvükben, az Áldás és állhatatosság című kötetben megfogalmaznak a férfi és a női minőség eltérő, egymást kiegészítő voltáról, és amelyekkel én is azonosulni tudok. Ebben az egyébként drámai kimenetelű és nagyon elgondolkodtató olvasmányban leírják, hogy míg a maszkulinitáshoz hagyományosan a cselekvés társul, addig a femininitáshoz a létezés kapcsolódik. A női minőség a férfiassal szemben akkor nyilvánul meg – Wilberék szerint –, amikor teljes valónkkal jelen vagyunk az életben, felfogjuk a benyomásokat és azt, ami körülöttünk történik. Míg a férfias minőségekben létrehozunk, vagyis kiadunk magunkból valamit, addig a nőiesben befogadunk.

Magdika és Zsanett a férfias cselekvésmódban csak annyit időz, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a női látásmód értékeire az alkotások erejével ráirányítsa a figyelmet. Ők ugyanis mindketten az átölelt, a megélt jelenben, hétköznapi csodákban, az emberi érzések és értékek felismerésében, visszatükrözésében látják a létezés lényegét.

Harmadik benyomásom az alkotói nézőpontjuk különbözőségéről és eredetiségéről szól.

Magdika gyakorlott kiállító. Aki figyelemmel kíséri művészi pályáját láthatja, milyen szép ívben halad a kiteljesedés felé. Képei a kezdetektől fogva az érzéseiben, a gondolataiban fogalmazódnak meg. Ott, benn kezd el élni a festmény, vagy szobor és az alkotási kényszerrel egyidőben érkezik a sugallat, hogy az általa használt temérdek anyag és technika, szín és forma közül melyikben ölt testet. Nem látja előre a kész művet: az menet közben nyeri el végleges formáját, teret, időt, és törődést követelve magának.

-Ez egy belső feszítés. Belülről jönnek az arcok. Van, amikor napokig semmi, és aztán elkezdem belül érzeni, hogy muszáj csinálni valamit. Először a fejemben fogalmazódik meg, olyan erővel, hogy nem tudok másra figyelni, csak befelé. Nem vagyok se éhes, se szomjas, nem érdekel semmi más csak az alkotás. Van, amikor azt érzem, hogy festenem kell máskor azt, hogy meg kell formálnom. Van egy sejtésem, de nem biztos, hogy a végén az jön ki belőle, ami először elindult – mondja az ihletettség állapotáról és az alkotás folyamatáról Magdika.

Az elmúlt két-három évben a téma fókuszában és az anyaghasználatban egyaránt bekövetkezett nála némi változás. Színhasználata továbbra is bátor, bravúrosan alkalmazza a komplementereket, ez adja a képek drámaiságának az alapját, de az absztrakt témák elmaradtak, helyüket felváltotta a női arc kontúrok nélküli, festői megfogalmazása. A saját érzések, a családon belül a sok év alatt felvett minták, az örömök és a nehézségek, amiken keresztülment, egyaránt lenyomatot hagytak benne és kikívánkoztak. A lelkiállapotok kifejezése kezdte foglalkoztatni leginkább, és ennek ez arc a legkifejezőbb terepe. Előszeretettel kísérletezik új anyagokkal, addig nem is nyugszik, míg meg nem tapasztalja annak határait, és önmaga korlátait. Ez a megismerési folyamat általában azzal végződik, hogy az anyag pontosan úgy szolgálja az alkotást, ahogyan ő szeretné.

Így alakult ki, hogy a vászonra, vagy rétegelt lemezre korábban vastagon felvitt festéket legfrissebb munkáin lazúrosabbra, finomabbra cserélte – ettől olyan légiesek a figurái.

A nagy minták helyét gazdag részletek váltották fel, amiben bizonyára szerepe van annak is, hogy időközben megismerkedett a digitális technikával. Az uszadékfából készült szobrok nyerseségét így vette át a papír és a hidegkerámia puhasága. A papírszobroknak köszönheti legutóbbi szakmai elismerését is, a Mártélyi Képzőművészeti Iskola Fodor József díját, amit 2019-ben ítélt oda neki a szakmai zsűri. De stabil tagja a Gandhi Gimnázium köré szerveződött Zalaszentlászlói művésztelepnek is.

Ádók Zsanett képeivel viszont mostanában ismerkedünk. Fotói leginkább kinn a természetben, a kézművesműhelyekben, az utcán, egyáltalán a körülöttünk lévő világban készülnek. Az ő KÉPzőművészete abban áll, ahogyan egy fotográfus látja azokat a képeket, amiket mi nem veszünk észre. Ebbéli késztetése gyerekkora óta jelen van, de csak néhány éve tűnt elő tehetsége a makóiak előtt, a közösségi médiában megosztott fotói kapcsán. A Honnan jönnek a képek? kérdésre az ő válasza is úgy kezdődik, mit Magdikáé: belső feszítés, hogy indulni kell. Venni a fényképezőgépet és menni, megkeresni a képet, ami itt, most van valahol. El kell csípni a pillanatot, ami többet mond ezer szónál és nemcsak a mostban érvényes. -Nagyon sok fotóst követek, mindenkinek a munkájából egy kicsit tanulok. Ennél ez tetszik, annál az, és a végén kialakítom saját magamat, ami valahogy belülről jön, nem lehet szavakkal kifejezni – mondja ő az alkotói folyamatról, amelynek eredménye az, hogy zseniális érzékkel találja meg a valóságnak azt a szeletét, egészen pontosan azt a részletet, azt a képkivágást, ami kifejezi a lényeget. Amiben, mint cseppben a tenger, bele van sűrítve az önmagán túlmutató pillanat.

Ehhez számtalan technikai dolog tudása, ismerete kell: a témaválasztástól kezdve a megfelelő nézőpont megválasztásán át, a legjobb fény-árnyék hatás meglátása, a belső, tudatos képszerkesztés, az épp időben történő exponálás és az alázattal végzett utómunka, ami megtartja a természetességben a végeredményt, nem lépi át azt a leheletvékony határt, ami művészetté emeli, és nem teszi művivé a pillanat varázsát.

Zsanett fotóiban felismerhetőek ezek a szakmai alapok, de ami számomra igazán értékessé és ezzel együtt nőiessé teszi a szó korábban már említett értelmezésében a képeit, az a téma iránti érzékenység. Ahogyan megtalálja, befogadja, tiszteli és képeiben visszatükrözi a létezés hétköznapi csodáit. Szerintem ennek a szemléletnek és természetesen a szakmai tudásnak a következménye az apátfalvi Langó kápolnánál megtartott búzaszentelésről készített képsorozat is, amellyel teljesen megérdemelt szakmai sikert ért el a Fiatalok a Nemzetért Alapítvány Velünk élő hagyományok – Fotókon a Kárpát-medence népszokásai című országos fotópályázaton. Az ott elnyert első helyezése kapcsán a szakmai a zsűri a méltatásában kiemelte, hogy a kihalófélben lévő mesterségekről benyújtott pályamunkái is nagyon magas színvonalúak voltak és a díjazott képsorral együtt alkottak ilyen elismerésre méltó teljesítményt.

Itt kiállított munkái a művészt lesik meg, alkotás közben. A képei Magdikánál készültek és természetesen róla szólnak, de a téma itt is túlmutat magán: bepillantást enged abba a szférába, ahol a mű megszületik: ahol a női látásmódból a férfias cselekvészónában az érzés, a gondolat tárgyiasul, és valami transzcendens születik.

Eddig tartott a vallomás felhangosítása.

Ám most, itt a méltatás végén hagy kanyarodjak vissza a kezdő mondatokhoz, mert még nem tudhatjuk, mi köze a vegán chefnek a ma kiállító művészekhez. Nos, szerintem az, hogy ők mindketten eljutottak odáig, hogy már nem nyomasztja őket a megfelelési kényszer. Ők már azt a ruhát hordják, amit az életük varrónője az égi tervező sugallatára varrt nekik. Viselik a kedvenc színieket, és a hozzájuk illő zakót, mely a sötétben ragyog, mint a csillagok. Mert van az életüknek egy olyan tartalma, amelytől úgy szórják ránk a fényüket, mint a nap, és amelytől szabadon repülnek, akár a madarak.

Ehhez kívánok egészséget, alkotókedvet és sok sikert mindkettőtöknek!

Makó, 2023. március 7.

Varga Márta