tegnap a kollektív blogunkra megírtam a "Játékaink"-ról szóló kitűzött feladatot, s ahogy fel akartam tenni egy archív képet rá - egykori babamagamról), bekékült a szöveg, és utána egy klikkelésre -természetesen -eltűnt az egész...) megrázó élmény volt. majdnem olyan mint mikor bemegyek egy üzletbe , és mikor kijövök, nem találom a biciklim, amit a bolt előtt hagytam. Megloptak. (hogy óvatlan voltam mindkét esetben, az más - bár fontos - kérdés).... node mi van , ha egyszer így tűnik el minden a szemed elől, mint most ez a bejegyzés, vagy akkor az a bicikli... (apropo, épp azt álmodtam, hogy ellopták a vonaton a pici kis bőröndömet, amiben a szükségleti dolgaim voltak, a napi fehérneműim is 7 napra, mert annyira mentem valahova .. nem tudom, hogy oldottam (volna) meg - felébredtem. pontosabban felriadtam.) nem szeretem a kifosztottság-, megfosztottságérzést... pedig nem kéne annyira ragaszkodni semmihez, se a tárgyainkhoz, se az írásainkhoz, se az emlékeinkhez...no, ebben azért nem vagyok teljesen biztos....s aminek épp ezt a tárgyiasult emlék(kép)ét) akartam feltenni a blogra, ezt a kettétört régi fotót rólam... amikor eltűnt a blogbejegyzés szövegestül-fotóstul. Mondhatnám ő tüntette el... de hol van már ő, hol van ez a kislány... belőlem...? Hova lett? Ő is eltűnt, nyomtalanul(?) És ez sokkal megrázóbb... mint bármi tárgyszerű veszteség.. (tegnap az aktuális könyv olvasásakor, amiről már itt is be-beszámoltam, szinte folyamatosan) eljutottam egy mondathoz, amitől teljesen elérzékenyültem, bevallom. És meg is állított egy időre, elgondolkodni: ...az elveszített otthon...mi magunk vagyunk. A könyv egész okfejtése viszont reményt ad rá, hogy ezt, -igazi magunkat,"otthonunkat"- megtalálhatjuk újra... De - hiába - ezt a szelíd, bizalommal teli kislányt már csak itt, ezen a fotón lehet....

aliz2. :: 2011. okt. 14. 10:36 :: 21 komment