tegnap sok évtized után újra néztem Visconti filmjét a Halál Velencébent... nem is tudom mennyi benne Thomas Mann - ahhoz újra kell olvasnom a novellát is...

azóta se megy ki a fejemből

a csodás bevésődő képek (hiszen film, elsősorban!)

a két arc, Aschenbach és Tadzsu

ahogy tekintetük egymásba fonódik, ritka pillanatokra

feltűnő a fiúé, finom kacérsága. a férfi egyre nagyobb  "bátorsága", a félszegéségen belül -ami át se lép semmi fizikai határt - csak egyetlen álomképben simitja meg a fiú haját.,..mikor figyelmezteti a családot, hogy a ragály miatt távozzanak

de a valóságban nem

a valóság a halál

a tenger partján, lecsorgó hajfestékkel arcán, ajakpirral száján, szégyenletesen

a fiú meg , az örök szépség, megdicsőülve (egy fiúval való hancúrozás után) megy , a tengerbe

hátrafordul, majd vissza oldalra, megállva, kezével balra mutatva, a messzeségbe...

Asenbach is bizonytalanul felé...

és vége

igy múlik el minden "szép"? (nem is a szép!) a világ dicsősége

és közben szól, zeng Máhler gyászzenéje az egész filmet átszőve..