ha mégis-mégis szinésznő lehettem volna...

tudom jól, és fájdalmas visszaidézni, hogy amikor nyugdíjba mentem ("vonultam" haha) 30 év tanítás után, rejtve az volt a legfájdalmasabb számomra, hogy épp most, mikor annyi tudás felhalmozódott és beért bennem? és mi lesz avval, kinek tudom hasznosítani, átadni...ezután..

(hát ezért is jött jól, pótcselekvésként, a volt tanítvány-főszerkesztőmtől kapott IRODA-LOM rovatom (sic), és estek jól a visszajelzések, hogy mennyit tanulnak belőle, és elteszik a gyereküknek, unokájuknak érettségi tételehez,  kisegitésre... (de aztán ennek is vége szakadt...)

szomorú. hogy az öregedést a társadalom sem gazdagodásnak látja

és saját magát is szegényíti azzal, hogy ha az öregedőkről idő előtt lemond

szerencsére sok színész idősen is alkothat

de előbb-utóbb a külső bajok mégis csak megálljt mondanak nekik is... sajnos

kincsesbányák tűnnek el

minden halállal meg végleg

ahogy Kosztolányi írta a Halotti beszédében

Jaj, összedőlt a kincstár...

de legalább addig használni kéne... kincseinket