vajon mi lett
azzal a mesésen
szép hímzett
fehér damaszt
abrosszal
amit Zürichben
ötven éve
kávéval
lecseppentettem.
bennem nem törlődött
az a régi folt
(ó, irgalom atyja…)
pedig szégyenemben
s zavaromban
a csészealjjal
rögtön eltakartam
ne lássa senki sem
pedig szólni
kellett volna
mert – mindenki
tudja -
frissen
és időben
minden folt
könnyebben
távolítható el
de hogy is
mondhattam
volna el
idegen földön
anyanyelvemen
vagy dadogó-máson
hogy mennyire
sajnálom
mit tettem
ügyetlenségemben
inkább tetéztem
hallgató
sunyi takarással
vétkem
a házigazda
s felesége
oly kedvesek
és előkelőek
voltak
de elképzelni se tudom
milyen arcot vágtak
később a kávéfoltra
vagy mit is mondtak
saját nyelvükön
arcátlanságomra
azóta se láttam őket
az is lehet
hogy örököseiken
kellene keresnem
ha járnék Zürichben
azt a régi abroszt…
ha egyáltalán
megvan még
igaz, én úgyis
csak azt a foltot
keresném...
