erről-arról-amarról még

erről-arról-amarról még

56-os töredékemlékeim

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2014. október 23. - gond/ol/a

rádiót hallgatunk a nagynénéméknél, a szomszéd néninél, akinek az unokájára szoktam vigyázni, múltkor még egy Yehudi Menuhin koncertnél raktam a fülem a rádiókészülék vásznára, el ne veszítsek egy fél csodás hangot se - de most komoly hírekről beszélnek körülöttem a felnőtt öregek, suttogva, Lengyelországból, ami várható, hogy itt is lesz, hamarosan


anyut hazaküldik a szegedi klinikáról félgyógyultan, az "eseményekre" való tekintettel, otthon fekszik az ágyban


én rohanok haza az iskolából, kezemben egy röpirat, amit az utcán találtam a földön, boldogan lobogtatom, s azt a pontot olvasom fel, illetve summázom -kommentálom, aminek gondolom, ő is örül: - "Anyu, vissza fogjuk kapni az államositott házunkat, látod , itt van?! " - mutatom neki az odavonatkoztatható pontot; de ő meg se nézi, nem is szól semmit (annyi mindent megért már!) csak halványan mosolyog, rám...


aztán az utcán hallok valamit valamiféle listáról, amit összállítottak valakik, valakikről - s kicsit elkezdek félni is


az iskolában nincs is rendes tanítás, csak felügyelnek ránk a tanárok, olvasnak vagy olvastatnak fel valami érdektelent


közben az események - halljuk a kósza híreket - a főtéren zajlanak, arra felé nem is megyek, az egyik - felügyelő tanárunk ugyan azt mondta, ő nem mond semmit, se azt, hogy menjünk, se azt hogy ne...
hát én nem megyek..., csak hallom, hogy ledöntötték a szovjet hősök emlékművét, a gimnázium előtt, vöröscsillagostul


korán reggel megyek iskolába, kihalt minden, már nyirkos hideg is van, még szinte sötét, de legalább is szürke, csend is lenne, csak valami furcsa dübörgő zaj veri fel, a macskaköves kocsiúton mellettem, velem egy vonalban tankok cammognak a városon át, fölfelé, 
én lekanyarodok balra, megyek iskolába - mint mindig...

11 komment
történelem emlékezés

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://mindentkimondani.blog.hu/api/trackback/id/tr368328804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

267802 2014.10.23. 15:57:39

... dörömbölnek az óvóhely vasajtaján ... Maga kicsoda? Megmondja. (apám) Már húzzák is kifelé, de anyám sírva könyörög, hogy ő nem az, mert az a szomszédban lakik állítólag! Egy betű a differencia a nevében. Elengedik igazoltatás után. Mentek a szomszéd házba érte. Hősök, forradalmárok voltak.
Válasz erre 

magdi anyus 2014.10.23. 20:00:32

Az Erkel-színház előadására van bérletem.Budáról jövök a 49-essel. A Kálvin térnél leáll. a Bródy Sándor utcától a körútig akkora a tömeg. 24. éves vagyok, ugye aki akkor nem forradalmár, annak nincs szíve. Miután egyedül vagyok be tudok furakodni egészen a rádió kapujáig. A tömeggel skandáljuk, hogy "ruszkik haza", szabadságot kenyeret, stb. Odahozzák szegény rozzant Szakasitsot egy nyitott teherautón, de a tömeg elnyomja a hangját, énekel- jük a szózatot. Hoznak ÁVH-sokat, azok kiszorítanak a Rákóczi útra. A hátamra egy puskatus, 6 hétig lila. A Royal szállónál már Sztalint húzzák
Válasz erre 

13282 2014.10.23. 20:11:01

köszönöm a hozzászólásokat, különtörténeteket, jó lenne ha mások is ideirnák, amire emlékeznek
Válasz erre 

13282 2014.10.23. 20:12:41

most látom, tudatosult, hogy jelen időben (megjelenitve) irtam, irunk...: )
Válasz erre 

338311 2014.10.23. 20:20:48

"Minél beljebb mentünk a városban annál nagyobb volt a pusztítás, az Örök imádás templom tornya szinte le lett lőve. Kiégett lakások, és a harcok által okozott kár a környéken lakók szerint rosszabb volt, mint a negyvennégyes harcokban. A Viola utcánál láttuk meg mi fiúk először, hogy mi is a háború. Az utca nem folytatódik a Józsefvárosi oldalon, ha az utcából kinézünk az Üllői útra, akkor kissé lefelé a Nagyvárad tér irányában egy kis klinika volt a Bókay János utca sarkán, amely előtt két, vagy három nagyon fiatal halott orosz katona feküdt. Mi fiúk arra vettük utunk, bár sok felnőtt az egész barangolásunk alatt figyelmeztette az utcán lévő ifjúságot, hogy semmi keresni valónk nincs itt. Megálltam a katonáknál, arcukból ítélve, még alig lehettek tizennyolc évesek, megborzongtam, most láttam először háborús holtakat életemben. Testükön a vér már megalvadt, mozdulatlanok voltak, arcuk fehér, itt-ott véres, rajta valami szörnyű hidegség, mint az élni nem tudó kockakőn, amin feküdtek. Nem jó érzés ilyent gyerekkorban látni. Kezük még mindig markolta a fegyverüket, az emberek inkább sajnálattal, mint gyűlölettel beszéltek róluk. Félelem fogott el, főleg azért, mert magunk, aligha gondoltunk az eltelt években arra, hogy mi is az a halál. Az öcsém már sürgetett, mert most látta meg, hogy a Viola utca torkolatánál egy nagy körben sok halott volt. Oda mentünk, néhány nemzeti színű karszalagos hölgy megint arra kért bennünket, hogy menjünk haza, de hiába. Nem nektek való látvány ez gyerekek, volt az érv. Még a mai nap is azon tűnődöm, hogy egy szinte szabályos körben lelőtt vagy tizenhárom, tizennégy orosz katona, hogyan hallhatott így meg? Hiszen mindig a harckocsik fedezete mögött vonultak, és őszinte sajnálatomra, amúgy éppen, hogy felserdülve voltak kénytelenek meghalni. Arcuk, akár csak a három másik társuké kicsit lejjebb az úton az élettelenségtől fehér volt, helyzetükből ítélve gyorsan érte őket a halál. Folytattuk utunk, amíg a Kisfaludy utcát el nem értük, az út két oldalán a harcok minden kára, brutalitása volt látható. A gépfegyverek zaja kezdett elérni minket, a golyók a falakba csapódtak és rohant mindenki, ahogy csak tudott a közeli kis utcába. A Corvin mozi mögötti kis tér sarkán egy bérházba futottunk be, ha akartunk, ha nem, mert már a rohanó tömeg szinte betolt miknek a ház kapuján. Több órán át hallgattuk mi, de most már szorongó gyerekek a harcok minden zaját. Ilyen helyen mindig akad valaki, aki aggódik miattunk, a sok kérdés még több izgalommal töltött el bennünket, mint azt maga az esemény megkívánta volna. A lakók ennivalót hoztak le a kapu alatt állóknak, egy idő után csend lett, és mindenki hazaigyekezett. Mi is nekivágtunk, de most már a járdához közel, mert, ha megint kezdődik a harc, a mellékutcák közelebb voltak. A Viola utcánál félelmetes látvány tárult mindenki elé. Az orosz tankok keresztülmentek a halottaikon, és ott egy éppen maradt emberi test nem volt, csak azoké, akik a kis klinika előtt lettek lelőve. A látvány borzalmas volt, az emberi belső részek minden felé, szétlapított fejek, felső vagy alsó testrészek, vagy csak egy halom valami, amit a lánctalpak a holtak ruhájával összegyúrt. – Ekkora barom nép, volt sokak kifakadása, még a holtaikat sem tisztelik! Az elkövetkező napon talán tiszteletből, vagy sem, de a fegyverek hallgattak, egy orosz teherautó jelent meg, és a minden arckifejezés nélkülöző orosz katonák fellapátolták, ami megmaradt a honfitársaikból. A látvánnyal el is múlt az ifjúságunk egy része, többé már nem úgy gondoltunk az életre, mint valami érték, amit reggeltől estig élveztünk, és éjjel aludtunk rá egyet, hanem, mint eszköz mások kezében. Nem bújtunk el, már nem féltünk, a következő napok is kivittek az utcára."
Válasz erre 

12635 2014.10.23. 22:05:03

én még kicsi voltam, de van emlékem... http://gondolataim.nolblog.hu/archives/2010/10/22/Az_en_56-om/#comments
Válasz erre 

12635 2014.10.23. 22:05:03

én még kicsi voltam, de van emlékem... http://gondolataim.nolblog.hu/archives/2010/10/22/Az_en_56-om/#comments
Válasz erre 

221471 2014.10.23. 22:20:25

Felmentem játszani az osztálytársnőmhöz :), a L. téren laktak a másodikon.. Egyszer csak motorzajt hallunk meg éneklést. Odamentünk az ablakhoz, lent a téren teherautók, tele emberekkel, álltak a platón, zászlókkal és énekeltek. Asszem egyszer-kétszer körbementek az autók a téren, aztán elmentek. Bejött a lány édesanyja. Én nőn (de senkin) olyan páni félelmet nem láttam azóta se, mint rajta. Azt mondta, hogy menjek haza (egy sarokra laktunk), nem lesz semmi bajom, de ő nem tud elkísérni. Én meg gondoltam, hogy mi bajom is lehetne nekem és bátran hazamentem. Apám nem volt otthon, anyám nem tudott semmiről, még rádiónk se volt. Volt más is, talán később.
Válasz erre 

251002 2014.10.24. 11:06:32

Nagyon kicsi voltam még, mindössze két éves. Máig csodálkozom, hogyan maradhatott meg az emlékezetemben ez az emlék, hiszen sok más dologra sem emlékszem. Talán édesanyám páni félelme sokkolhatott annyira, hogy erre az epizódra mégis emlékszem. Valami szörnyű csörömpölést és csikorgást hallottunk ás bátyámmal mind a ketten kiszaladtunk a balkonra megnézni, hogy mi az. Egy szovjet tank kanyarodott be az utcánkba. Máig sem értem, honnan tudtam, hogy ez egy tank, de a lényeg az, hogy tudtam. Borzasztó hangja volt, ahogyan a szilárd útburkolaton csörtetett felénk. Közben, ahogy a tank elhaladt alattunk az utcán, az ujjammal a falon a golyók ütötte lukakban turkáltam. Azt nem tudom, hogy a lövésnyomok hogyan és mikor kerültek oda. Ekkorra ért oda édesanyám és rémülten beterelt bennünket a lakásba, a balkonajtót meg becsukta. Azt hiszem, hogy talán a rolót is leeresztette, de ebben már nem vagyok olyan biztos.
Válasz erre 
süti beállítások módosítása