a kedves pincér mindig megkérdi: "hogy tetszik lenni"... , és nem csak udvariasságból, mert érdeklődve választ is vár: én általában (sajnos) panaszkodni szoktam, öregesen, hol erre, hol arra, (ez fáj, az fáj) szinte mindig, de most, magam is elcsodálkoztam (bár tegnap, a lakásban, a küszöbben térdre zuhantam, és még mindig sajog...), de azt mondtam, kis tétovázás után, hogy tulajdonképpen jól vagyok... igen, jól vagyok... erősitettem meg a választ, közben kinézve az ablakon a havas, kicsit hófuvásos tájra, ő ezt látva még inkább elcsodálkozott a mondatomon. Igen, jól vagyok, az idő ellenére, sőt, mert ez legalább egyértelmű: ha tél van legyen tél. télen tél... (s nem nyár)... A pincér megismételte a szót, bólogatva: egyértelmű... mintha megtetszett volna neki (bár azt hiszem a telet nem szereti...)...
Engem azt hiszem, ebben a kaotikus világban (nem csak az időjárásban) leginkább az egyértelműség hiánya zavar... AZ egyértelműség (a tiszta fogalmak és fogalmazások) hiánya. Mennyivel jobban lennék mindig, ha felváltaná a többértelmű homályokat ez a tiszta, bár kemény de olyan megnyugtató egyértelműség, ami most épp az időben, e januári havazásban nyilvánulhatott meg.
