a legendás hanyas vagy?... 28-as?... inspirációjára pályázatot hirdetett a Bálint Ház.
És első helyezett lettem. Nahát...:)
szinte akaratom ellenére bukott ki ez a monológ belőlem...(sajnos a megszabott 3000 karakter kicsit összevonatta velem, (70 évet egyetlen oldalra?!) különösen a végét, de igy legalább tömör lett.
Gonda Juli: Egy 43-as monológja
Háborúban születtünk. Háború utáni békeharcban izmosodtunk. Gyűjtöttük a vasat és a fémet – ezzel is a békét védtük. Csak számháborúztunk a nyári úttörőtáborokban. És hegyek között, völgyek között zakatoltunk, mint a mókus fenn a fán, hű de vidámak voltunk!(?) Tudtuk, hogy a koreai katonák a mi békénkért is harcolnak..., de azért néhányan lenyeltük úttörőavatáskor ezeket a szavakat: hogy ha kell életemmel is... Minden fogalmazás alá odaírtuk, hogy éljen Rákosi pajtás, a gyerekek barátja. Meg hogy Rákosival előre! És sírtunk Sztálin halálakor, kötelező vigyázzba állva. Hogyne sírtam volna, mikor úgy tudtam, neki köszönhetem az életem.Tulajdonképpen igen..., amennyiben a Vörös Hadsereg szabadította fel a koncentrációs táborokat is. Csak később a szomszéd nénitől hallottam, hogy „meg vagyunk szállva”. Hogy? Mi?... kikkel? Hát pillangókkal – mondta zavartan mosolyogva. Aztán később „ideiglenesen hazánkban állomásozó csapatok”ról hallottam. Engem, személy szerint nem zavartak. A nyelvük se. '56-ban örültem, hogy visszakapjuk tán a nagyapa építtette családi házunkat, de aztán jöttek fenyegetések is, és egyszer iskolába menet tank vonult csendben mellettem az úton. Addigra már ledöntötték a főtéri szovjet emlékművet, ötágú csillagostul. (A felügyelő tanár azt mondta, ő azt se mondja, hogy menjünk oda, azt se, hogy ne...) Anyám hazaküldték a klinikáról, félgyógyultan, neki újságoltam örömmel, visszakaphatjuk a házunkat - de ő csak egykedvűen, némán, mosolygott – nem érdekelte már az egész.. pedig az fölöttébb fura volt, mikor egyszer iskolából jövet, kiderült, hogy a házunk, még a csillárja se a miénk ezentúl (épp azt vették leltárba, újra – volt az már elkobzott zsidó vagyon is), és a házunk nagyobb felébe a párt alapszervezete költözött, (mint ahogy a '65-ben lebontott – nagyapa alapította- zsinagógánk később pártház lett), és anyám hiába mosta fel nekik a falaink szétverése után lett nagytermüket, nem vették fel soraikba, mert osztályidegen...de azért járt a szemináriumaikra, a gimnáziumi érettségijével, hogy utolérje őket..., és amikor egyszer épp ott volt, kopogtatott az egykori albérlőnk az ablakon (kinek már nem adhattuk ki a szobát, az is a párté lett...), de nem engedhettem be (senkit, idegent!) pedig milyen szépen hegyezte ki a színes ceruzáimat, és fogta a kezem elalvás előtt, apám helyett apám, de nem számít, óvatosnak kell lenni. És különben is: ne szólj szád, nem fáj fejed, és ne legyen olyan nagy a szád, a falnak is füle van – mondogatta mindig anyám. De aztán jártunk az MNDSZ-be, oda felvették. Mert demokrata volt! És jó ügyért akart harcolni, ahol hagyták, és kiválóan adminisztrált, és leltározott, éjjel-nappal dolgozott, a vállalatnál, meg egy csomó társadalmi munkát is végzett...én is szorgalmas voltam, kitűnő tanuló, mintha ezen múlt volna az életem. Pedig csak az egyetemi felvételi... És a kollégiumban 18-an laktunk egy szobában, emeletes ágyakon. Volt, aki albérletbe menekült, s csak a közös zuhanyozóba járt vissza, vagy ötöd évben kiment dolgozni, s csak a menzára jött be néha, és volt, aki öngyilkosságba szökve – végleg lelépett. Vagy belépett a pártba, s úgy boldogult. Vagy nem... Aztán, nem is tudom, hogy, eltelt egy élet. Államosítottak, privatizáltak, kárpótoltak (lehet? 30000Ft – egy apáért?!) Végig dolgoztunk, rendszerváltással, korai nyugdíjazás után is, tovább, megszoktuk.(Nálunk még a munka becsület és dicsőség dolga volt.)
Ne nézzetek át rajtunk! Bár a történelem nem kívülünk van... mi is írtuk - de minket is írt.
