Purimkor beutaztunk Szegedre. A lányomnak megbeszélése volt a Rendezővel, átadta neki eddigi levéltári kutatásait... kiderült, hogy már májusban lesz a megemlékezés, a régi zsinagóga felszentelésének évfordulóján. (Hogyhogy érdeklik a Rendezőt ezek a zsidó dolgok? - kérdem. Hát, mert lehet, hogy ő is zsidó – a válasz.)

Reggel még sugárzó, ragyogó napsütés volt, mire beértünk, zuhogott az eső. Én kénytelen voltam beülni egy Mac Donaldsbe, míg lányom „megbeszélt”. Bal oldalról egy ifjú pár. Aranyosan évődnek. - Hát nem szeretsz? - kérdi a fiú. - Hát nem... - mondja a lány. S félreérthetetlen tartalommal mosolyognak egymásra. Jobb oldalról, a falon, egy plazmatévén, hangnélküli klippen Kathy Melua szedi le egymásról álarcait, nem lehet tudni, melyik az igazi (ál)arca, a hangja viszont...? előtte egy kreol fiú, fejhallgatóval fülén, dünnyögve énekel, nem K. M. számot, és nem is angolul. Mire lányom bejön értem, kint egyre jobban zuhog. De megyünk purimot ünnepelni. Előre elhatároztuk. Lányom ritkán ér rá. Annyira elfoglalt, mindenfélével: egyetemmel, írással, tudománnyal. De most a kutatás meg a purim egy kicsit egybeesik... A cipőm átázik, tocsog benne a víz. Már a kapuhoz érünk, tanakodunk, illetve én inkább mennék is tovább, a buszhoz, mielőbb haza, Makóra, de lányom purimra akar menni – nem tehetem meg vele, hogy én meg nem, - amúgy is jön egy ismerős bácsi - , makói földim bátyja, akivel ráadásul héber órára is együtt járok a rabbihoz – mondja , jó meleg van, menjünk csak, nem fázhatok meg... megyünk. Tényleg jól fűtenek – a díszterem melletti kis szobában – héber óráink színhelyén, itt tesszük le a kabátot, - körben a falon Kass János rézmetszetei a zsidó ünnepekről! - mindig megnézem – 

megcélzom a radiátort, leveszem a vizes cipőm, szárítgatnám vizesharisnyás lábam, de egy asszonyság olyan arccal és hanggal förmed rám, mert véletlen hozzáérek szintén száradni odatett esernyőjéhez –, hogy ha nem ott, ahol, azt hinném, antiszemita...

 A díszterembe lépünk. Vadonatúj Eszterkönyvek az asztalon... illusztráltak. De jó! Legalább gyakorolhatom a hébert, - miután elválasztjuk a szombatot a purimtól –, ha követni tudom a Megilla felolvasást. Kiderül, hogy a rabbi se tudja az eredeti tekercsből felolvasni, mint eddig, mert tavaly óta ellopták... Lányom kap a rabbi kétkisgyerekes, kedves feleségétől egy kereplőt – ez kimaradt – mondván... s fantasztikus reflexszel egyből tudja, mikor kell elkerrepelni Hámán nevét... én sokadmagammal dobogok a lábaimmal. A rabbi bűbájos kislánya sikongat. Közben a helyi lap fotóriportere szorgalmasan kattog és villog masinájával.

Aztán asztalhoz invitálnak, mákos- és diós sütit eszünk, kis bort is kapunk, de inkább fogy az ásványvíz. Mellettem egy elegáns házaspár, ivritül beszél. Másik oldalon egy Temesvárról ideköltözött férfi azt bizonygatja, hogy mennyivel nagyobb volt a demokrácia náluk, Romániában, a rendszerváltás előtt, mint nálunk, ahol kötelező volt még az orosz is, és a lányának ezért nehézségei is voltak az iskolai átiratkozással... a számon lenne Csauszesku neve, de nem mondom ki... (amúgy is, már visszaadtuk a kereplőt)

Már nem érzem vizesnek a lábam, mikor elindulunk haza felé, a buszhoz. Még mindig esik, de már nem annyira...

Később keresem az újságban a fotózás nyomát. De előbb egy másik cikket találok. Arról, hogy akkor éjjel, Szegeden, egyetemistákat támadtak meg árpádsávos jelvényes fiatalemberek, zsidóknak, (gyáva zsidóknak) titulálva őket, amiért ki akarták kerülni a konfliktust. A zsidózás ürügynek kellett az összetűzéshez.

Közben folyik a „magasröptű”, „tudományos”(kodó) vita az árpádsáv (történeti, történelmi?) jelentéséről...

Valahogy szomorú vagyok. Pedig a Purim – vidám ünnep..