a magyar költészet napját Turi Tímea versével köszöntjük.
Bevezetés az imádkozásba
Imádkozni voltaképpen rettentő unalmas.
Az a sok hajbókolás, könyörgés.
Visszatuszkolni a teremtést a magba.
Ezért nem is imádkozni járunk össze,
hanem megszokásból és a társaság miatt.
Jó összehajolva súgdolózni
és látni barátaink legszebb ruháit.
De egyszer majd hirtelen elcsendesedünk,
és a szemünket eltakarjuk.
Halljuk, de nem látjuk, ki szól.
*
Mikor csordultig volt a szívem, írni kezdtem:
és láttam, hogy ez jó.
De másnap visszaolvastam:
és rájöttem, hogy rémes.
Hogy lehet, hogy amit az egyik nap igaznak hiszel,
a másik nap hamisnak tűnik?
A teremtés ott kezdődik, hogy elválasztjuk
az őszinteséget és a hazugságot.
De a kettő közötti határvonal
egy vibráló lézervonás csak,
amire ráugorhat a macska,
de nem kapja el soha.
*
A breszlavi Náhmán rabbi szerint a lélek hozzájárulása nélkül
az ima olyan csak, mint a füst: üres, és nem száll fel Istenhez.
Könnyű azonban belátnunk, hogy a rabbi téved:
az imakönyvekben ugyanis szavak vannak, és nem lélekemelések.
Egyrészt ki tudhatja, ki mit érez?
Másrészt a szavak ugyanazok a szavak, amiknek mindig látszanak.
Az imát pedig, mint a szavakat, biztos pontoknak kell hinnünk.
És a füst tényleg felfelé száll.
*
Bosszantó kekeckedésnek tűnt,
hogy az esküvő előtti napokban külön kellett költöznünk,
amikor már hónapok óta együtt éltünk.
Ráadásul el kellett mennem a mikvébe
– sose voltam még addig.
Egy omladozó homlokzat mögött
meglepő wellness-élmény.
A hölgy parókában, kifogástalan kosztümben várta,
hogy lemerüljek, mégsem a meztelenség zavart.
Hanem a víz.
Óvatosan dugtam a fejem a felszín alá;
szólt is a nő, hogy nem lepett el teljesen.
Aztán még egyszer szólt. És harmadszor is.
De a negyedik, végül sikeres merülés után
valami jót éreztem: aminek nem volt köze,
isten ments, semmi spiritualitáshoz.
Hanem rájöttem, hogy az előttem álló
nemzedékek hosszú sorát csesztették így,
ahogy most engem is.
Hogy nem különbözöm.
És ez erőt adott.