elröppent a délután, vacsorára pedig megérkezett hozzánk Turi Tímea

 és Péczely Dóra, akiket nemcsak az köt össze, hogy Dóra 

szerkesztette a Prae Kiadó gondozásában napvilágot 

látott Egyszerre egy beszéljen anyagát, hanem a Magvetőnél 

eltöltött évek is: éppen váltották egymást a kiadónál, 

melynek Timi ma már a főszerkesztője. Dóra szerint gyakoribb,

 hogy aki alkot és szerkeszt is, elsősorban írónak vallja magát,

 kedd esti vendégünk esetében viszont ez érdekes módon

 fordítva van. Timi elmondta, hogy mielőtt szerkesztéssel

 kezdett foglalkozni, kritikákat írt, míg azonban erről a

 tevékenységről könnyűszerrel lemondott a fennálló 

szerepkonfliktus miatt, az írás valahogy mindig utat tört

 magának az életében, annak ellenére is, hogy 

kétségkívül jobban szereti mások munkáját segíteni a háttérből.

Az írás ugyanakkor magányos munka,

neki pedig szüksége van arra,

hogy emberek között dolgozhasson.

Dóra ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy amikor egy szerző végre

 kilép az említett magányból és bezártságból, az rendkívül 

felfokozott időszak számára, és arra volt kíváncsi, hogy könnyebb-e 

szerkesztőként megnyerni az alkotó bizalmát olyasvalakinek, aki 

tudja, milyen a másik oldalon állni. Timi a tapintat fontosságát 

emelte ki, amelyre úgy ébredt rá, hogy saját bőrén is tapasztalta 

az írás befejeztével érkező intenzív megéléseket. Arra a kérdésre,

 hogy ő mit vár egy szerkesztőtől, a nem értés bevallását emelte ki,

 ami távolról sem könnyű, hiszen a jó bölcsész ritkán számol azzal

 az eshetőséggel, hogy el van rontva valami az előtte álló 

szövegben. Ha azonban egy szerkesztő ahelyett, hogy minden

 áron megpróbál megfejteni egy homályos részt, megmondja a

 szerzőnek, hogy nem érti, azzal lehetőséget nyújt neki arra, 

hogy – az utólagos magyarázkodásokat elkerülendő – inkább 

megcsinálja jobban.

A továbbiakban szó esett még arról, hogy a szerkesztők alapvetően kevés

 figyelmet kapnak, de amikor hiba csúszik az adott műbe, biztosan előveszi

 őket a kritika, mire egyik táborozónk, Alföldy Mari megjegyezte, hogy 

mintha csak a fordítókról beszélnének. Mielőtt még közelebb mentünk

 volna Timi költészetéhez, Dóra arról is faggatta, hogy miket olvas, 

amikor nem a munka kedvéért teszi – már ha van ilyen egyáltalán.

Ahogy Timi megfogalmazta, minél többet olvas az ember, annál kevesebbnek tűnik – vagyis olyan érzés, mintha mindig egyre több elolvasatlan könyv lenne az így növekvő körként megjelenő horizontján.

Fontos neki ugyanakkor, hogy képes legyen kijönni a saját 

„buborékjából”, így szívesen fogyaszt például zsánerműfajokat. 

Egészen másfajta, szisztematikusabb befogadásmódot követel meg 

a Magvető könyvheti antológiáinak szerkesztése: sokáig Timi válogatta 

az aktuális év novellaterméséből szemezgető Körkép anyagát, 

tavaly azonban cseréltek Szegő Jánossal, és övé lett a Szép versek. 

Dóra is tudja első kézből igazolni, hogy bizony lehet ellenségeket

 szerezni ezzel a munkával, mindenképp pozitív hozadéka viszont,

 hogy segít naprakésznek maradni a történő irodalmat és a – nehézségek

 ellenére még mindig igen jelentős – folyóiratkultúrát illetően.

A beszélgetés végéhez közeledve Timi felolvasta A konyhában című

 versét, ami fordítói szempontból is izgalmas kihívás, hiszen formában

 íródott. Austin Wagner – aki már többször megfordult a táborunkban is

 – meg is szenvedte a szöveg angol nyelvre való átültetését, 

Timi ugyanis kivételesen ragaszkodott a kötött formához. „Ez a tér 

az enyém, de nem én / porolom ki a szőnyeget. / Nem gondolom, 

hogy szolga volnék, / s hogy minden férfi szörnyeteg” – 

szól a kedvenc része. Bár elmondása szerint ritkán ír formában, 

mégis vannak olyan szövegek, amelyek esetében egyszerűen

 lehetetlen lenne lemondani a többletet adó lüktetésről – 

neki ilyen az Egy nap az élet Kemény Istvántól. Tartalom és 

forma örök kettőséből kiindulva Dóra arra volt kíváncsi, hogy 

miként változott meg a költészet szerepe a 21. században.

Timi szerint a legitimációs válság ellenében egyértelműen pozitív fejlemény, hogy használni kezdtük az irodalmat, például az önismeret eszközeként.

Leszögezte ugyanakkor, hogy mint alkotó nem terápiaként tekint az

 írásra: azok a helyzetek inspirálják, amelyek magukban hordoznak

 valamiféle közösségiséget. Számára az a legjobb olvasói reakció,

 ha valaki azt mondja, ő is érzett már ilyet, csak nem tudta szavakba önteni.

Zárásként ismét meghallgattunk néhány verset, majd Dóra átadta

 a szót a táborozóknak, akik nagy lelkesedéssel faggatták Timit a

 program hivatalos részének befejeztével is. Ismét hosszú esténk

 volt, de ez a hét nem a pihenésről szól: a szerdai napra is 

izgalmas előadásokkal és beszélgetésekkel készültünk, Imreh 

András pedig délelőtt tíztől már új feladattal várja a csapatot.

Fotók: Bakó Sára,