filmeken látom: a legvarázslatosabb atmoszférájú  színhelyek mindig elhagyatott, távoli vidéki helyek, ahol látszólag nem történik semmi, s mégis ott "történnek" a legemberibb, legmagávalragadóbb és szívmelengetőbb dolgok. Az emberek között az emberekben. A kohézióban, ami akárhogyis, de összefogja, összetartja őket... és még a külső nézőjüket is rabul ejti...  ha filmen nézi.

Ilyen volt a most újraismételt Alaszka sorozat vagy akár a Gilmore girls (rossz fordításban Szívek szállodája) kisvárosban játszódó részei, vagy akár a tegnap esti  Hölgyek levendulában c. film. Persze e film varázsához a festői szépségű, angol tengerparti kis halászfalu mellett ott volt a két megkapó karakterű nővért játszó színésznő (Judy Dench és  Maggie Smith) nagyszerű  alakítása is. (amire rossz szó az "alakitás", mert sallangtalan de erős jelenlétük kevesebb vagy inkább több volt mindenféle alakításnál vagy "játéknál." )

A legemlékezetesebb az a kettős helyszínű jelenetsor volt, amikor megmentettjük, az egykor partravetett lengyel fiú, Londonban bemutatkozó hegedűkoncertet ad, amit a rádió is közvetít, és a falu apraja-nagyja felsorakozik a két hölgy lakásába, a házvezetőnő kezelte rádió mellé, ahol feszülten és odaadással hallgatják a közvetített hegedűszót, míg ők, a londoni koncertterem széksoraiban szegzik figyelő és ünnepélyes tekintetüket a pódiumon hegedülő kedvencükre -, hogy - röpke személyes találkozás után - aztán szinte észrevétlenül tűnjenek vissza eredeti közegükbe, a tengerparti táj s saját kettesük harmóniájába. 

Itt mintha - még a koncert előtti időben, saját kertjükben - felszabadultabban tapsoltak volna hegedülő istápoltjuknak: