Miamiből kaptam egy meghívót egy budapesti galériába egy milánói eredetű könyv bemutatójára, a levél írója régi, makói ismerősöm, kéri, hogy menjek el, ha tudok, ő Miamiből most nem teheti, és adjam át üdvözletét a könyv szerzőjének..., édesapjuk jóbarátok voltak, Baján, még a háború előtt... a könyv szerzője Olaszországban született, és csak szülei halála után tudta meg, hogy édesapjának volt egy magyarországi élete Budapesten is, és egy másik gyereke, egy fia, Tamás, aki...
a könyv "Tamás könyve" - a borítóján a róla készült fotón néz szembe valamennyiünkkel, akik rá nézünk. Én ettől a tekintettől már nem tudok szabadulni..., pedig nekem nem is (eltitkolt)testvérem... Vagy mégis? Mintha mindannyiunk testvére lenne...
minden "holokauszttagadó"-nak is szembe kellene néznie vele
a fotót, levelekkel, dokumentumokkal együtt szülei h
alála után találta meg egy rejtekhelyen a könyv szerzője. Aki nem tud(ott) magyarul. De attól kezdve ez volt számára legfontosabb, hogy a dokumentumok segítségével felfejtse a kisfiú életét, aki a bátyja volt. Apja előző (magyarországi) házasságából. Eltitkoltan. S akinek az életútját 1944-ig lehetett követni az apához irt levelekben. Auschwitzig... bár még szinte most is visszavárják... a 15 évesen eltűnt fiút , 81 évesen... hátha elfelejtette a címét...(?!)
igen, van, amibe nem lehet belenyugodni! ha nem tudjuk valakinek pontosan a halála körülményeit, akkor el se hisszük, hogy meghalt... akkor nem is halt meg! -áltatjuk magunkat...akkor bármikor betoppanhat, visszatérhet..
(így vártuk mi is évekig haza - a bori munkaszolgálatban eltűnt apámat) - s így nem hitte el soha az anyukája, az én nagymamám, hogy a fia, Karcsi, nincs többé...)
Tamás, most, tényleg egy kicsit visszatért...
Egy könyv lapjain fotókban, levelekben
(s egy kicsit visszahozta a többieket is... )
............
