sunt rerum lacrimae

vannak a tárgyaknak könnyei, azaz nekünk, akiknek a tárgyakkal dolgaink vannak, mi "lelkesitjük" át azokat.... önmagukban nincs sok értelmük, jelentésük... de a körülöttük ólálkodó érzéseink, az emlékeink, az emberek, akikhez közük volt... teheti becsessé őket... valójában tárgyakhoz -önmagukban - nem is szabadna ragaszkodni, de még egy tárgy hiányához, emlékéhez is tudunk, ha fontos valami, valaki miatt

az én első ilyen tárgyam, ami eszembe jut egy bordó, kis bakelitpohár, az idők homályából. Bár nem az enyém volt, hanem a nagymamámé...aki betegen feküdt az ágyában, és valószínű idegesíthette a rosszalkodásom, ami miatt, bezártak a fürdőszobába (lehettem vagy 3 éves?) . nagyon rosszul esett (lehet, hogy klausztrofóbiám volt?) rángattam a kilincset, rúgtam az ajtót belülről, dörömböltem a kis öklömmel, ordítva-toporzékolva, hogy engedjenek ki, de hasztalan... és akkor elkezdtem a kéznél levő bordó bakelitpohárral dörömbölni, ami széttört a kezemben.... ijedtemben bedobtam a fürdőszoba padlórácsai közé... és ... azóta se láttam!!! beszélni meg nem mertem róla... más se szólt semmit... nagymamám nem soká meghalt...és nekem azóta is lelkiismeretfurdalásom van a bakelitpohara benemvallott eltörése miatt....

hm... (most bevallottam...)

még mindig őrzöm hűségesen a régi, családi tárgyakat, bútorokat... már amik beférhettek a nagy polgári házból kiköltözésünk után a kis panelba... sajnos az ónémet barokkos ebédlőszekrényünktől meg kellett válni, akkora

és olyan magas volt, bár az eladásakor, a szétszerelésekor rádöbbentem, hogy két részletbe áthozható lett volna... és akkor vettem észre a bútorba beleírva nagyapám (a bútor megrendelőjének nevét is : Löwinger ...

egyébként a költözés a legjobb mód arra, hogy megtudhassuk, mi fontos és mi nem (számunkra)...mi fér el az új helyen, minek muszáj helyet szorítani... (pedig a végső költözéshez, tudjuk, semmit se vihetünk...stb, de mi van , ha csak nekünk becses?...

és nagyanyám, dédanyám portréját sem hiába költöztettem át lányommal... mert nekik is mindig velünk kell költöznie... igaz, az olajkép egyre sötétebb (és nem is tudtam felrakni a falra...) de no lám , ugye, nem is a tárgy a fontos, sohase, hanem az ember, akit ábrázol, aki mögötte, benne van... igaz, én sose láthattam a dédanyámat, csak fotóról., festményről, hát becsülnöm kell a leképezést, a tárgyat., de amúgy...nem fontosak! az emberi jelentésüktől viszont nagyon is!    s pl. ez a gobleinkép, mert anyu csinálta!(és     a régi házban az ágya fölött volt, ahol azelőtt a nagyanyám ágya...))   lányomnak mintha nem lennének ennyire se fontosak a tárgyak, mikor férjhez ment, és igy tulajdonképpen elköltözött, egy csomó dolgát itthagyta a szobájában... nem is hiányzik neki.) De remélem, majd utánam gondjaiban veszi a családi apró-cseprő dolgainkat...     amúgy meg Örkénynek van igaza, jól látta ezt is: "túlélsz , pöcök"... Egyszer láttam Pécsett egy hajléktalant, egy padon ült, evett, nem volt nála semmi, felrakta a lábát a padra, oldalára feküdt, és aludni kezdett. .. teljesen elégedettnek látszott, minden nélkül, csak önmagával...lakás, bútor, mindenféle tárgy nélkül... furcsa érzés volt, nem merem leírni se, de mintha egy kicsit irigyeltem volna - a kötetlenségért, a függetlenségéért... a szabadságáért(?) sose nőjenek fölénk a tárgyaink.... és mindig legyenek körülöttünk emberi jelentésükkel de még inkább . mindig legyenek körülöttünk, a tárgyaink között emberek! Bejegyezte: aliz   aliz2. :: 2012. febr. 17. 0:29 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: anya, elmélkedés, emlékek, emlékezés, kapcsolatok, lányom, mult, rokonok