nem tudom, hogy miért félünk attól, ami "személyes", hiszen személyek vagyunk, valamennyien , és ne legyen semmi idegen tőlünk, ami "emberi"...
mióta tudom, hogy a személyiség, a "megfigyelő" még a fizikai méréseredményekbe is - akaratlanul is - "belejátszik", módositva azt, s hogy egyszerűen nem lehet nem számolni vele, kicsit másképp nézem ezt a kérdést is, meg egyébként is...
nem tudom, miért "ciki", ami "személyes. Persze az nem jó, ha "csak" személyes , de az a legritkább eset...,
mert ami igazán személyes, az valahol, mélyen éppenhogy mindannyiunkban közös is...
.......
ez az egész most azzal kapcsolatban (is) jutott eszembe, hogy mi lenne, ha feltennék pár fotót, amit önkioldóval most csináltam; az elsőt magamról, próbaként, a többit is azzal, (új felfedezés az új gépemen!), de mellettem a lányom, aki most épp itt van, és eddig, ilyen alkalmakkor közös képet többnyire úgy tudtunk csak csinálni, hogy kinyújtott karral valamelyikünk exponált, hát ilyenkor, a közeli képek kicsit torzitanak (persze rajtam az önkioldó se sokat segit - lányomnak meg mindegy is!)
most kicsit gondolkodnom kellett, hogy feltegyem-e a közös képünket (is)... ő már alszik, a másik szobában, a régi szobájában, nem tudok rákérdezni, zavarná-e, de biztos azt mondaná, hogy csak módjával...ezt szokta-, (mint "mérleg" is, a mérték és az aranyközép képviselőjeként) - hát felteszek (feltettem) egyet... ez is személyes és/de "emberi". Anya és lánya. (az anya egyre picibbre nő, a lánya meg egyre nagyobbra... ahogy az megvagyon írva...)
aliz2. :: 2011. febr. 1. 0:26 :: 10 komment
Kategóriák: fotó :: Címkék: elmelkedes, fotok, lanyom
