nem erről akartam irni, hanem arról, hogy a különböző aspektusoknak, nézőpontoknak, külön-külön is megvan, meglehet a maga igazsága, és célravezető az lenne, ha ezeket egyesíthetnénk, és nem az, ha harcba állítjuk... de nem akarok konkretizálni, és túl hosszan kellene magyarázkodnom, hogy netán meggyőző lehessek - másrészt talán ezesetben inkább azt tudnám illusztrálni, hogy egyik nézőpontnak SE lehet igaza, és nem akarok negativizmusba fulladni...
aztán meg a magyar kultúra napja alkalmából vetítettek egy régi, ('67-es) fekete-fehér (Gaál István) filmet, Latinovits volt a főszereplő, meg Ruttkai Éva is föltűnt benne, mennyire nagyszerű színészek, művészek és mennyire a korhoz kötöttek! - láttam... a ruhák, a viselkedési formák, ha ki is törnek belőle, akkor is, csak a kor sémáihoz képest...,
aztán bloggerina társam épp egy régi fotókat tartalmazó fotótárra hivta fel a figyelmet,: ott is a kor mennyire jelen van - rácsaink?
meg itt van mellettem egy füzet a kézirásommal teleírva, akkor irtam , amikor annyi idős voltam, mint most a lányom, azaz 26 éves (1969-ben), (egy fiktiv levélsorozatot)és részben hasonló témáról, amiről épp beszéltem is lányommal, de mennyire nem hasonló mégis! - a kor megváltozása miatt, meg persze ő is más, de mennyire! bár kérdés, hogy ő milyen lett volna az én "koromban" (a most irigyelt , csodált? 60-as években... aminek ifjúságát most "nagygenerációnak" is nevezik..., hááát,...bár én egy-két évvel, épp a háborúsakkal előbb születtem), és forditva, én milyen lennék, ha most lennék 26... biztos nem ilyen...(az ő generációjukat pedig elkezdték "elveszettnek" nevezni , nem is értem!) vagy ki tudja, biztos van bennünk valami állandó és (kortól független is? és nem is feltétlenül öröklődö azaz gyerekeinknek úgyis csak 50 %-unkat örökítjük, genetikailag legalábbis, s talán mondhatjuk is, hogy "szerencsé(jük)re"...(?!)
idézek pár sort , ahol nem a levél cimzettje hanem irója (én (26 évesen) a fontosabb, bár elég énközpontú az egész, de hát mikor legyen az ember énközpontú, ha nem a pályája elején, vidéken, kicsit elakadva netán, a nagy terveihez képest, egy regénykézirattal a háta mögött, ami egy kiadóban rostokol, és sejti, hogy nem lesz belőle semmi..., és abból a reménytelen szerelemnek hitt rajongásból se, amelynek tárgyához írja fiktiv, soha el nem küldött, "falrahányt" leveleit... (tán napló helyett, de mégis valamiféle kifeléfordulással is):
"...a kéziratom tény, és az enyém, és erre az egyre lehetek büszke... Nem akarok irni róla, mert lehet, hogy ebből se lesz semmi... Mások számára. - És lehet, hogy rá kell döbbennem arra, hogy se igy, se úgy sehogy se tudok kitörni magamból, s abból a szűk körből, amibe bele vagyok szorítva, s ami: jelenleg az életem.
Nem vagyok "a cselekvő ember", nem tudom "megszervezni" az életem - s talán ezért buknak el az álmaim, gondolataim - amik pedig - tudom -, nem is mindig rosszak.-- DE úgy látszik a kettő együtt nem megy. A világot sem a hozzám hasonló emberek mozgatják - de sajnos, nem is dicsekedhetik a világ túl sok jóval, ami a dolgok mai állását illeti. De ezen sem én se Te (aki, - hiába is tiltakoznál -, hasonlítasz rám), nem tudunk változtatni...(...) Lehet, hogy Te hiszel benne, mert másképp nem is állhatnál ki a színpadra, annyi ember elé, majdnem "meztelenül", - kiszolgáltatva pillantásaiknak - és én is hiszek néha, amikor tollat veszek a kezembe... De ez olyan kicsit, amit az ember akar és nem érez... olyan kicsit, ami küzdelem ára, és a szükségszerűség felismerése: hogy nélküle semmit sem lehet csinálni, valamit pedig muszáj tenni. És talán mégis sikerül; neked esténként, a színpadon kicsit megváltoztatni az embereket, akik néznek, és közben jobbá lesznek... és talán némelyikük rádöbben a Rilkei felszólításra: "Változtasd meg életed!" (A többségük viszont a színház ünnepi estéjét követő nap ugyanúgy kel fel, s megy a munkahelyére, s közben...) Engem mindenesetre megváltoztattál; vagy csak megerősítetted bennem azt a fődallamot, ami a legsajátabb sajátom, de amit elkezdett nyomni bennem pályám, környezetem monotóniája és kisszerűsége - az egyetemi évek vihara után. - Hálás is lehetek érte, de dühös is! Talán jobb lenne szürkének lenni, mint csak "más"nak - és nem többnek is! Mert nekem nincs jogom "különcnek" lenni - csak egy regényt írtam, egy tanulmányt, néhány verset, elbeszélést... neked, ezeket a fiktív, "nemirodalmi" leveleket - beszélgetés gyanánt... s mindezt csak a fióknak. De egy "senki" vagyok. - Egyedül nagyon nehéz. Le sem tudom mérni, hogy mit érek. Nincs tükröm, amiben láthatnám magam, más szemével.- Egyszer... láttam (és szebbnek, jobbnak, mint amilyen vagyok.) Az a tükör elveszett vagy eltörött. S azóta magamat is elvesztettem; csak a nyugtalanság lángolt fel újra bennem, mint legsajátabb sajátom; mint a fődallam kísérője, mikor már majdnem megmenekültem.
De az is lehet, hogy számomra csak a nyugtalanság elérhető - ez az én nyugalmam. ( "mintha a viharban lenne a nyugalom"(Lermontov)
Hiszen, ha nem igy lenne, nem keresném... (...)" (1969.márc.31.)
Hát igen.
aliz2. :: 2011. jan. 23. 0:58 :: 11 komment
Kategóriák: fotó, film :: Címkék: elmelkedes, film, fotok, ido, lanyom, mult, naploszerűség, szineszek, szinhaz
