hoppla hopp nem titok , szép az élet...virágos jókedv költözött belém
énekli Latyi a Fel a fejjel c filmben (halálos veszedelemben , a nyilasok puskái előtt) énekli - vidám-szomorúan "Peti bohóc"ként....
én is ilyen szomorkásan-mosolyogva emlékezek, amikor menet közben bekapcsolódva hallgatom-nézem a róla szóló, rá emlékező, őt felidéző tévéműsort, a nagyszerű Hogy volt?!sorozatban
azt hiszem - Latabár-szinészdinasztia ide meg oda (elődök, utódok) ő: Latabár Kálmán
egyedülálló jelenség volt, persze nem csak a Latabárdinasztiában, hanem az egész
szinésztársadalomban. Egyedülálló és utólérhetetlen. És mindez az ő kedves-megejtő-aranyos egyéniségének lehet a leképezése, "kisugárzása". Nem lehetett nem szeretni... fogalom volt számunkra, gyerekek számára, az 50-es években... A Latyi... Valaki, akin mindig lehetett nevetni, és valaki, akit lehetett szeretni - egyszerre... azt hiszem ez ritka konstelláció...
színész volt de valójában "bohóc" - vagy inkább clown... a legnemesebb... és ugyanakkor annyira s megejtően (csetlőn-botlón, szeretnivalón) emberi...
a nagybátyám személyesen ismerte, együtt mentek szinésznek... (a nagybátyám aztán inkább táncos lett, és külföldön..., de amikor hosszabb szünet után, a 60-as években Magyarországra jöttek, látogatóba, emlékszem, a Denevért néztük meg együtt az Erkel szinházban (ahogy egyébként fiatal korában apukámmal, a bátyjával tették ezt minden szilveszterkor.az Operában..), a proscéniumpáholyból nézhettük-nevethettük végig a "Kálmán" különjátékát a börtönőr Frosch szerepében.
Nagybátyám teljesen odavolt tőle... , egyszeriben visszafiatalodott, és az előadás után a nevét kiabálta kint az utcán, "Kálmán! Kálmán" - tán azt remélve hátha meghallja, felismerve a hangját? aztán, egyszer nyáron, tán 65-ben? Siófokon vendégségben voltak nála, ahova én is elmehettem volna, ha nem épp akkor lettek volna itt, bár épp Siófokon, az anyai külföldi rokonaim, s én többnyire velük voltam - igy van ez , néha összezsúfolódnak a történések, és az ember mindig rosszul választ - ez persze csak utólag derül ki..., hogy már nem pótolhattam az elmulasztott látogatást többé... Lemaradtam arról, hogy "életben" láthassam-hallhassam a "Latyit"... magánemberként... (bár nagybátyám beszámolója szerint "előadott" nekik úgy is- és remek este volt..., azt hiszem nála nem is vált szét a művész és a (privát)ember, a művész is az emberből táplálkozott szétválaszthatatlanul...)
viszont örülök, hogy láthattam a Denevérben "játszani". Most, amikor újranéztem a tévében a bejátszást illetve itt a youtubon a jelenetet, mögötte látom azt a régi előadást "élőben", a szinházban...
de már nincs életben se a Latabár Kálmán..., se a nagybátyám,
csak még én s az emlékeim...
meg sokak emlékei....
aliz2. :: 2010. nov. 27. 18:10 :: 2 komment
Kategóriák: kultúra :: Címkék: emlekezes, kapcsolatok, LATABÁR, rokonok, szineszek, tévé
