Unokabátyám 60 éves találkozójára nem tudott eljönni Kanadából, viszont írt egy email-üzenetet az osztálytársainak, 3 fényképcsatolmánnyal - amit - kinyomtatva - elszállítottam nekik. A kéréssel, hogy a címeiket megkaphassa.- Sikerült még a kezdés előtti percekben a gimnázium épülete előtt rájuk találni. Egy nagyon szimpatikus, fehér  hajú osztálytárskinézethez fordultam. A szervezőt kerestem, aki épp taxiból szállt ki. Mondtam, én vagyok osztálytársuk unokatestvére, erre egyből, izgatottan rákérdeztek: Jön-e?! Sajnos nem, csak a levelét hozom... csak amikor a várt címekre terelődött a szó, azt majd én elintézem - mel fojtotta belém a szót -addig kedves, türelmes, még kezet is csókoló osztálytárs - főszervező. Akkor nem is kell visszajönnöm érte?- Nem, majd elküldjük neki.... S már fordult is a taxishoz , jelezve, hogy dél körül jöjjön vissza. Én meg mentem a biciklimért, s csak később jutott eszembe, hogy miért is lett ez a gyors váltás. Csak nem a címeiket féltették. Tőlem? "Fortélyos félelem igazgat minket"...? Még mindig? Vagy mifelénk mindig is? Unokabátyám a levél végére odaírta lakcímét, emailcimét, telefonszámait...  és elküldte nekik -fotón - egész nagy családját, akár egy tablót: (az ő osztálytablójuk sincs meg.) Emlékszem, valami fáklyás iskolai felvonulásukra, '48-ból, amire engem, a 3 évest  is elvitt unokabátyám, a 18-asok közé. Lábakra emlékszem, a sorok mélyéről, lentről, és a fölöttem imbolygó fáklyafényekre. De azok vagyunk-e még, akik

akik akkor voltunk!?  7 évenként még a sejtek is kicserélődnek. Lehet, hogy csak az emlékezés tartja meg a folytonosságunkat. Talán épp ezért kell emlékeznünk? 

unokabátyám és (hm...) én, 65 éve       

                                                        és most, családjával 

aliz2. :: 2008. szept. 14. 0:42 :: 12 komment :: Címkék: , foto, iskola, kapcsolatok, rokonok