Tegnap érettségi találkozóra voltam hivatalos. A 35.-re! S ráadásul nem is mint diák, hanem mint tanár, osztályfönök! Mindig egy kicsit nehézkesen indulok ilyen eseményekre, akár a saját találkozóimról, akár egykor diákjaiméról van szó - néha el is bliccelek egyet-egyet - pláne, ha túl sűrűnek tűnnek - , hogy utána persze furdaljon a lelkiismeret, hogy miért is nem mentem el. De most, ezt, nem volt szabad kihagyni! És örülök is, hogy így történt.... A megújított gimink aulájában az egész 35 év előtt érettségizett évfolyam (4 osztály!) gyülekezett, de már távolról jól ki lehetett válogatni a sajátjaimat. (III.-ban kaptam őket, de két év alatt is nagyon sok közös dolgunk volt, s így sok közös emlékünk maradt...) Csak azon lepődtem meg, jólesően, hogy nem is udvariasságból, hanem őszinten mondták, hogy mennyire kellemesek. Többen is, hogy nekem köszönhetik az irodalom szeretetét... meg hogy mennyire nekik éltem, mennyire felkészültem az óráimra stb... Egyszercsak -- mint ahogy az ő arcaik mögött is mindig felsejlett a 35 év előtti (nem volt nehéz, nem sokat változtak, pláne  így, együtt - a gesztusaik, a lényegük szinte semmit!)- kezdtem meglátni az ő tükrükben az én -számomra már-már elhomályosult-, régi énemet. A fiatalkori tanárságomat: Ez is én voltam egykor! "Másokért élünk, mi mindig csak adunk"- )("Így rendelte el ezt a Végzet-Isten")-- igen, az ifjúkori hévvel-tanításom, a nemes eszmények átadni akarása, egyáltalán az adás... és most kiderül, hogy mégsem volt egészen hiába?...

Hálás vagyok a hálájukért...  (amúgy meg, csak tettem a dolgomat...)

aliz2. :: 2007. szept. 9. 8:39 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: emlekezes, epizod, irodalom, kapcsolatok, mult, nosztalgia, unnep