mint a kaleidoszkóp szines kristályai úgy állnak össze mások emlékeiben a képek rólunk...

rájuk csodálkozva hallgatom, mintha nem is rólam  szólnának, anyuról is! 

különösen annak a volt oszt társnak az emlékképeit, akivel (és hugával) óvodás koromban voltam a legszorosabb barátságban, tán nevezhetem ennek a játszótársságot?, nap mint nap náluk voltam, szinte szomszédok (tán vissza is élve a vendégszeretetükkel?)

de magányos egyke gyerekként tán unatkoztam volna nélkülük...

pl most kiderült, hogy az első mozielőadás , amire elvitték , nekem köszönhető

szokás szerint nálunk voltam egy délután, de jött anyám , előbb, felhúzta a hócipőm, és mondta sietni kell nehogy lekéssük a mozit

a barátnőm apja kérdezte anyut, hova mennek Dusika, mit néznek meg?

Az aranykulcsocskát! (szovjet mesefilm)

No ez után ők is megnézték.

(ez engem most végtelenül megnyugtat, igaz, hogy már általános iskolába jártam, ..

mikor anyu elvitt (ó borzalom ) a Rettegett Ivánra (gondolom nem akart egyedül hagyni otthon)

hogy mit kapott ezért egy oszt társam agitátor anyjától, azt inkább hagyjuk...

de az Aranykulcsocska nem vitás, gyerekfilm volt)