Hermann Laci múlt pénteken New Yorkban meghalt - olvasom a szomorú hírt unokanővérem Torontóból jött email-jében, s hogy biztosan emlékszünk rá, anyukáink féltestvérének, Böske néninek volt a fia...  Jaj, de mennyire emlékszem! Csak a halált nem tudom vele összekapcsolni. Maga volt az életvidámság és életerő, amikor csak láttam. Nem sokszor, de átutazóban mindig megállt nálunk. Romániában éltek, majd Amerikában.

Ezen a képen, 1979-ben anyukámmal (nagynénjével) látható, ősi udvarunkban, a kép hátlapjára ezt írta. "Remélem nem fogunk másik 40 évet várni, amíg újra találkozni. Szeretettel: Laci"

(40 év múlva - 2019-ben - már nem is találkozhatnánk. Sőt, anyuval már 10 év múlva se.) De néhányszor még - valóban - találkoztunk. Közben született kislányomat  is megismerte. És váltottunk néhány levelet, emailt. Csupa őszinteség, figyelem és kedvesség volt. És erőt sugárzott. Igen: életerőt.

Mikor iskola- és templomalapító- nagyapánkról írtam tavaly a helyi kulturális folyóiratba, ő is elolvasta, és  írt néhány kiegészítő adatot is; nagyapa első felesége Karolin, 28 évesen halt meg betegségben, akkor 8 éves volt  a lányuk, Erzsébet, később Böske (néni), akinek ő az édesanyja, nagyapa újraházasodott az én nagymamámmal, Bárány Mariskával, s jöttek sorban a gyerekek, akiket  Böske nagyon szeretett, és ők is őt, és sokat foglalkozott velük, aztán mikor felnőtt lett, volt egy udvarlója, (nagybányai... vitéz...) aki nem volt zsidó és megfelelő, ezért szét kellett szakítani, és elküldték Romániába, ahol férjhez ment Hermann Jakabhoz, a gyerekek közt a kapcsolat megszakadt, pedig Makó-Arad csak 60 km-re volt, ritkán látta őket, talán csak 1937-ben, aztán 1946-ban a legkisebb testvért, Ferit, aki a munkaszolgálatból ment haza, Aradon keresztül, aztán a többiek mind elvándoroltak, Kanadába, ők meg Amerikába, de csak egyik testvérével tudott kint találkozni már, mert várni kellett a honosításra, és közben a legidősebb fiútestvér Gyuri (bácsi) elhunyt, s már csak a legfiatalabb lánytestvérét találta meg, Magdit, aki épp ebben az évben ment el... "Szóval.....ez volt, es ez maradt meg az én emlékezetemben (írta)....:"Anyám mindig sok szeretettel mesélt testvéreiről, habár csak féltestvérek, de joban szerette őket, mintha lettek volna egész."

Herman Laci sem ismerte nagyapánkat személyesen...: "...Sajnos en nem ismertem Miksa Nagyapat, de meg a sajat Apamat sem, aki 1931-ben 37 eves koraba halt meg, aznap amikor en keztem jarni... Anyam, nekem volt minden, nem is hagytam el soha, halalaig velem volt. Gratulalok kivalo Gyermekedert, elvezed minden orat, az elet nagyon gyorsan szalad.
Mindketotoket csokol,
Laci.
Bocsanat a magyar irasert, de en nem tanultam soha magyarul, romanul  nevelkedtem, ök jok voltak velunk, ..."

írta 2007. március 20-án, és én megígértem, hogy elküldöm neki azokat a képeket, amiket 13 éves korom körül csináltunk, amikor anyukája, Böske néni, Aradról, meglátogatott bennünket. 

És ez elmaradt! És most már nem pótolhatom! Jaj! Mindig adós maradok! "...Az élet nagyon gyorsan szalad." - Most, hiába teszem már fel, ide, ő nem láthatja... Esetleg 2 lánya, 5 unokája... akiket már én sem ismerek.... nekik még elküldhetem. De ez sovány vigasz.  Bár az viszont öröm, sőt az egyetlen igazifajta öröm az elmúló életben - hogy bennük, továbbél! Ahogy Shakespeare írta: "A kaszással,  ki holnap elragad, csak úgy dacolhatsz, ha gyereked marad." De mindig ilyenkor érzem, és mindig érzem ilyenkor, hogy mennyivel többet kellene adni... amíg lehet. Azt hisszük, mindig mindenre ráérünk, még, ("ej...") pedig... "az élet nagyon gyorsan szalad"...

aliz2. :: 2008. aug. 12. 23:31 :: 4 komment :: Címkék: emlekezes, fotok, kapcsolatok, nekrolog, rokonok

2008. aug. 13.