Ingmar Bergman végleg elment. (89 éves korában.) Én azt hittem, hogy már régebben! (mert mostanában már nem alkotott), dehát valójában meg nem is megy el teljesen egy alkotóművész. Hatásában biztos továbbél. Nem csak a saját filmjeiben, hanem azokban a filmekben is, melynek rendezőire ő hatott. Mert lehetnek jócskán. (Bevallottan a mi egyetlen Oscar díjas Szabó Istvánunk is.)

Szeret(t)em a filmjeit. De olyan sok cím nem is jut eszembe: Érintés,Suttogások és sikolyok, Jelenetek egy házaságból, Őszi szonáta- Varázsfuvola (ez nem is jellemző, operafilmje).

De egész világ-, emberlátásának a lényege, hangulata egy kicsit belém is épült: egyszerű (vagy bonyolult? mindegy ) nézőjébe. Az emberi arc, mint a lélek tükre (persze, a közhelyesen tudott szemmel együtt - de ez több is). A közeliképek, a lassú tempó, ami időt ad nézőnek- szereplőnek egyaránt elmélyedni. Mert van miben. Az emberi lélek feneketlenül mély. Lehet. Ahogy Bergman megmutatja , az is.

Olyan nehéz a csöndet ábrázolni. Ő tudta ezt is. Azt a csöndet, ami tartalmas.

Tanított is. Önmagunkra. És talán ez a legtöbb.

Jó, hogy a filmjei ittmaradnak, mégha lassan múzeumi tárgyakká is válva. Mert nemsemmi leletek a XX. század második feléből. "Belőlünk" is.

Köszönet érte.