"Meghalt Sutyi néni" hallom a hátam mögül , bicikliről a hirt, már évek óta nem tudtam róla semmit, csak úgy eltűnt a városból..., gondoltam, a fiaihoz költözött, a fővárosba, mig itt élt a városban, és tehette olyan aktiv volt, minden érdekelte , minden eseményen látni lehetett, de már rég nem, ő se látott már jól, egyáltalán nem...de nem hallottam róla, s most ezt..: meghalt.
Testnevelőtanárom volt gimiben. Nagyszerűen tanított. Következetesen, alaposan, figyelmesen. Később, mikor kollégám lett, ugyanabban a gimiben, s ráadásul a tanári asztalnál szomszédom, s tanitottam az ő osztályában is - nálam akkor csak 6 évvel fiatalabbakat - jártam hozzá u.n. felnőtt tornára is...
Annyi energia volt benne! s mindezt át is tudta adni.
Nagy strandoló volt, ott is gyakran találkozhattunk, a Maros-parti strandon. Ő mindig csokoládébarnán - kora nyártól késő őszig, de talán még télen se kopott le róla a barnaság. A napfény nyoma.
Nem csak a szakja, a testnevelés, érdekelte, hanem szinte minden! És mindenki.
Amig Makón lakott, a gimnázium ill. József Attila utcájában. Ott, abban a kis takaros házban, ahol valaha Juhász Gyula. (Büszke is volt rá, illetve tudatában volt, örült e megtiszteltetésnek.)
A szomorú hir hallatán elbicikliztem -legalább- a házhoz. Láthatóan most senki se lakhat benne. A Juhász Gyula emlékét idéző márványtáblán egy hervadt koszorú kókadozott. A táblán ezt olvasom: "az életünk rövid, de a művészet örökebb, mint a földek és az egek." itt élt 1913-17-ig Juhász Gyula, a magányos, bús, alföldi költő.
Sutyi néni tovább élt itt, köztünk. Bár róla nem lesz emléktábla. De biztos vagyok benne, hogy minden tanítványa (s sokan vagyunk!) őrzi az emlékét.
S bár a "halálodra magad maradsz" mondást egyre igazabbnak érzem, ugyanakkor hiszem, hogy valójában mégse teljesen...
