A fürdőszobában hallom kint a hírt, internet előtt ülő lányom szól ki rébuszokban, szomorkodva, sajnálkozva... -....valaki, akit szeretsz... (már volt hasonló kezdetű közleménye, tudom a folytatást, kimondás nélkül is, csak azt nem ki, már megint...jaj, ne is kelljen hallanom!... csak közelítsünk: -hány évesen? -98 -Déry Tibor... -Ő már rég...! ekkorára persze egyből tudtam, eredetileg is rágondoltam, csak - ki tudja miért? -, a nevüket összekevertem

-Fejtő Ferenc! De kár, hogy nem tudtunk beszélni vele!- ez volt az első gondolatom. De legalább "láthattuk"!... Szegeden, pár éve, a zsidó hitközség vendégeként, hallgathattuk, széles látókörű s mélyen szántó européer gondolatait, majd utána a halvacsorán, ahol neki zöldségtálat hoztak be, mit mosolyogva de csak csipegetve fogyasztott. És érdeklődő, kedves, barátságos tekintettel hallgatott. Mindig mosolygott! Talán csak akkor nem, amikor az egykori Téglagyári gyűjtőhely helyén emelt emlékműnél fotózták a riporterek. Azon a helyen, ahonnan minket is deportálni vittek. Őt nem deportálták, nem volt munkaszolgálatos se. ("csak" a családja lett áldozat...) Ő '38-ban emigrált Párisba. Méghozzá egy Népszavában megjelent cikk miatt, amiben a kormány németbarát politikáját bírálta, s aminek épp makói vonatkozása van. A címe is a "Makói beszélgetés", amelynek egy mondatát egy életre megtanulta (- mint mondta): "Ha a magyar uralkodó osztályban csak századrészét észlelném annak a józanságnak és hazafiságnak, mint amennyit a makói hagymás parasztok között tapasztaltam, akkor nem volna okom Magyarország sorsáért aggódni." joggal aggódott - mint tudjuk. később sem tért vissza Magyarországra, csak 1989-ben, először. De aztán azt mondta: "Magyarországon (vidéken is) itthon vagyok, Párizsban otthon." és vigyázó szemét Párisból is idevetette... Otthonosságérzést árasztott a jelenléte is. Igazi, emberi jelenlét volt, a XXI. századba átmentett XX., de a legjobb hagyományaival. Nem emlékszem már pontosan a Szegeden elhangzott szavaira, de arra igen, hogy tátott szájjal hallgattam, és szinte hitetlenkedve bámultam, hogy lám, az idős kor egyáltalán nem szükségszerűen a szellemi hanyatlás kora - épp ellenkezőleg... és a derűje, a mosolya, a barátságossága, szerénysége, egyszerűsége.... jó volt, ha rövid időt is a 98 évéből egy légtérben lenni vele... Valahogy erőt is adott.

Az m1 újravetítette a Varnus Xaver-rel folytatott -2 évvel ezelőtti - beszélgetésüket, az operatőr kamerája sokszor az ifjú és szép Xaver arcán nyugodott meg, majdnem fényképszerűen mozdulatlan portréját láthattuk, de a tekintetében az a csodálkozás, gyönyörködés és tisztelet látszott, melynek forrása ott ült előtte. S előttünk - a példa megmarad.