ülök mint akit fejbe vertek a (többször befejeződni akaró, de nem tudó) Frida Kahlo film leúszó zenéje mögött,meg várom is hogy eltűnjenek a sötétben maszktalan nézőtársaim,mikor egy még most is maszktalan jsmerős fülig érő szájjal kérdi, mit szólok a filmhez- mintha csak azt kérdezné, milyen volt az ebéd...lehúzom a maszkom (mert rajtam végig ott volt). s mondom, hogy most nem fogok neki válaszolni egy mondatban. mire ő, le kell hogy ülepedjen? nincs mi leülepedjen. Hallgatom (hallgatnám ) a zenét (... elhaladnak... közben félszemmel látom, hogy akivel volt felvilágositja arról, hogy milyen lehetetlen alak is (jó esetben különc) vagyok én....

najó. szóval én filmek után elmélyedni szoktam még a film hangulatában, hagyni működni a katharzist,ezért is jó, hogy egyedül járok moziba (is)

és nem szeretem ha megzavarnak

a filmről most sincs kedvem beszélni, mert ez túl van a beszélhetőn... tulajdonképpen....

legfeljebb életigenlő végéről---

A dinnyés csendéletet hónapokkal halála előtt , megannyi betegség, műtér után, festette, hosszan dolgozott rajta. Az utolsó részlet, halála előtt nyolc nappal  került a képre, az a néhány betű volt, amit a legelől található dinnyében döfött bele. Üzenete szinte kiabál: Viva la Vida! - vagyis Éld az életet! (ez egyébként a film cime is!)

Frida fájdalommal teli sorsára fricskázik rá az élet szilaj szeretete, a szabadság, az elfogadás és a szenvedély, ami lényének része maradt elejétől fogva mindig.

"Remélem, hogy az elmenetel örömteli lesz és soha nem térek vissza." (Frida Kahlo)