aki egyszer kedvenc irónk volt, nem szűnhet meg az lenni?
Simone de Beauvoir könyvét elkezdtem olvasni még a könyvtárban délután, s nem aludtam el ugy , hogy ne olvastam volna végig... persze a téma is érdekelt (csak utólag jutott eszembe, hogy legutóbb P. Roth hasonló jellegű könyvét olvastam, az apja haláláról,mig mos Beauvoirét az anyjáról
pedig már az elején találkoztam egy olyan mondattal ami berzenkedést váltott ki belőlem:
"e mostani balesetet leszámitva anyám jó erőben volt. és mindent összevetve elég idős volt már ahhoz hogy meghaljon"
77 évesen!?!
de pár oldal múlva már módositott , enyhitett , s szerencsére:
26. o.
mikor azt gondoltam, hogy már elég idős ahhoz, hogy meghaljon, ezek üres szavak voltak...
"a szülők nem értik a gyerekeiket, de ez kölcsönös " (99,) ez a mondat anyja szájából hangzott el, s sokmindent megmagyarázott kettőjük ellentmondásos viszonyából
s ez a kifejtés, is nagyon eltalált, hányszor (mindig!) éreztem ugyanezt, ha valakit elveszitettem:
S a végén... ott már teljesen megváltozik minden:
"egy holttest, az már semmi "... annak idején mindaddig ott maradtam apám holtteste mellett
mig át nem változott valami dologgá; megfigyeltem, ahogy a jelenlét fokozatosan semmivé alakul át"
és az ominózus mondat is, visszavonatik:
elég idős ahhoz hogy meghaljon ....
nos mégsem. Az ember nem azért hal meg, mert megszületett vagy mert élt, és nem is az öregség miatt.
Az ember valamibe hal bele.
Simone de Beauvoir könyvét elkezdtem olvasni még a könyvtárban délután, s nem aludtam el ugy , hogy ne olvastam volna végig... persze a téma is érdekelt (csak utólag jutott eszembe, hogy legutóbb P. Roth hasonló jellegű könyvét olvastam, az apja haláláról,mig mos Beauvoirét az anyjáról
pedig már az elején találkoztam egy olyan mondattal ami berzenkedést váltott ki belőlem:
"e mostani balesetet leszámitva anyám jó erőben volt. és mindent összevetve elég idős volt már ahhoz hogy meghaljon"
77 évesen!?!
de pár oldal múlva már módositott , enyhitett , s szerencsére:
26. o.
mikor azt gondoltam, hogy már elég idős ahhoz, hogy meghaljon, ezek üres szavak voltak...
"a szülők nem értik a gyerekeiket, de ez kölcsönös " (99,) ez a mondat anyja szájából hangzott el, s sokmindent megmagyarázott kettőjük ellentmondásos viszonyából
s ez a kifejtés, is nagyon eltalált, hányszor (mindig!) éreztem ugyanezt, ha valakit elveszitettem:
"Amikor meghal valaki, aki kedves nekünk, hirtelen ezer okunk lesz a lelkifurdalásra : ezzel fizetünk azért a "bűnünkért", hgy túléltük őt. Halála egy csapásra feltárja előttük az illető egyedi, pótolhatatlan voltát: olyan hatalmassá lesz, mint az a világ, ami eltűnésével megsemmisül, és amely addig teljes egészében az ő jelenlétének köszönhetően létezett; ilyenkor úgy érezzük, az illetőnek nagyobb helyet kellett volna kapnia az életünkben, sőt, akár központi helyet érdemelt volna. Aztán, az első döbbenet elmúltával már tisztábban látunk: ő is csak egy volt a sok ember közül. Ám mivel sosem teszünk meg minden tőlünk telhetőt senkiért (,,,) mindig bőven találunk okot arra, hogy szemrehányást tegyünk magunknak"
S a végén... ott már teljesen megváltozik minden:
"egy holttest, az már semmi "... annak idején mindaddig ott maradtam apám holtteste mellett
mig át nem változott valami dologgá; megfigyeltem, ahogy a jelenlét fokozatosan semmivé alakul át"
és az ominózus mondat is, visszavonatik:
elég idős ahhoz hogy meghaljon ....
nos mégsem. Az ember nem azért hal meg, mert megszületett vagy mert élt, és nem is az öregség miatt.
Az ember valamibe hal bele.
Nincs természetes halál: semmi nem természetes, ami velünk történik., hiszen jelenlétünk megkérdőjelezi a világot. Minden ember halandó: de minden ember halála baleset, és még ha az illető tudja és el is fogadja, hogy egyszer meg kell halnia,az elmúlás egy váratlan, erőszakos esemény."
Ilymódon a cim is megfordul, nincs szelid halál!
