Azt hiszem, életem nagy problémái álproblémák voltak. Nem tekintettem rájuk - mert nem is tekinthettem - távlatból, hogy erre rájöjjek, mikor aktuálisak voltak épp.
És azt hiszem, elproblémázgattam mindent, ahelyett hogy feladatoknak tekinthettem volna. Megoldandónak.
Éltem egyik napról a másikra, problémáról problémára.
Arra viszont nagyon emlékszem, amikor egyetemi társnőmnek azt találtam mondani, hogy neki az az egyetlen problémája, hogy tulajdonképpen nincs problémája Megsértettem vele.(Mint ahogy azzal is, hogy sznobnak mondtam)
Nem lehettem valami kellemes egyén, a problémáim közt:) Mintha azt hittem volna, hogy az sokmindenre feljogosit. Pedig nem.
És még valami kései felismerés, mindenkinek sajátmagának kell megoldani az élete kis és nagy kérdéseit, És ebbe az u.n. problémák is beletartoznak.
