készült egy 5 percre limitált interjúfilm velem. Egy országos versenyre, középiskolásoknak, a feladatuk az volt, hogy beszéljenek egy helyi holokauszttúlélővel. Hát nem volt nagy választékuk, igyekezniük is kellett, én ráadásul olyan túlélő vagyok akinek sok személyes emléke nincs is, ha egyáltalán…
illetve nekem a személyes emlékem jelenné vált..
az egész életem alapélménye ha úgy tetszik jelenné vált emléke, az apám hiánya, ez számomra is szinte a filmben bukott ki belőlem….
Apám portréfotója a levéltári tábláról lejött a falról (a felvevő leleménye) de nagyon igaz lett így képileg is , ami szavakban nehezen mondható ki, bár mégis....
hogy ez a fantomfájdalom (a gyerekkori emlékkép után)...örök és kitéphetetlen bennem
apám megmozdult a falról
(azaz a fénymásolt képmásolat, nem is az eredeti...hanem az öccse felesége által Ausztráliából elküldött, kérésemre, a Jad Vasem kérdőivére….) s most ide…
a 8 hónapos csecsemőkori képpemmel a kezemben,újra találkoztak…
találkoztunk(?)
könnyes a szemem…
valóban.most fáj az is ami „akkor” nem, immár hetvenkétszeresen
(a filmbe nem került bele , de az előzetes beszélgetéseinkbe természetesen, hogy nem lehet folyton ezzel a tudattal kelni és feküdni…
és h.I van egy immár 5 éves unokám is, apám dédunokája….
Ő és az anyja: a lányom, letörlik a könnyeimet...)
