jövök hazafelé, a biciklimet, tolva az úton, hideg is lett, sok rajtam a ruha-kabát, egyszerűbb így, mint tekerni, ami már kezd amúgy is nehezemre esni - mint annyi minden az idők múlásával (Anyu jut eszembe ő is - a nagy biciklis- nekik volt először biciklijük a városban) , idősebb korában inkább csak tolta, mondta könnyebb igy, mint csak gyalogolni szabadon, mert a bicikli segít, ..én is támaszkodom rá,, közben gyönyörködöm az egyre kopárabb de mégis csak szép utcai őszi tájban - egyre kevesebb a levél a fán, ami van, az is erősen sárgáll, látom, előttem egy közmunkás söpri és zsákba gyűjti a lehullott leveleket, és ni csak valami fehér pihe szálldos az orrom előtt, a túloldalról egy nő átszól: a hó esik...? akkor mégis csak jól sejtettem, s igen már több pihe is , tehát hópihe szálldos, örülünk... mi ketten igen, a közmunkást nem látom, nem szólt vissza, pedig neki szólt a kérdés, de neki valószínű havat kell majd a levelek után összeszedni, talán az még kellemetlenebb munka... nincs hát miért örülnie
én örülök a hónak, mindig, mint egy gyerek, legalább is az első hónak. Most ennek az első hópihének is
mert mintha a szívemből szakadna ki ("a szivemben halkan hull a hó" ... amúgy is)....
ennek a könnyű kis pihének milyen nagy súlya is lehet, ha azt nézem, hogy mennyivel könnyebb lett tőle a szívem...
már a sarkunk elé érve, két fiú most fedezi föl a hópihéket, az egyik tátott szájjal , égre fordított arccal, el is kap egyet ,meg is kóstolja
ez jóizű hó - mondja elégedetten vigyorogva
miért? nem mindig ilyen ízű?
nem, mondja, néha piszkos...
hát igen, minden összepiszkolódik idővel
de ez még új.; első, első hópihék
én is,elkapok egyet, lefotózva a szürke táskámon, a biciklikosaramban, sőt kettő is kerül oda
de mire lefotózom , el is olvad
a hó illan, mint az öröm...
